Tegnap, egy átlagos nappal fényes-délután nyirkos napon, kb 12 óra körül egy mondhatni óriási méretű tehén várt a kapunál, amikor hazaértem a vásárlásból. Bekanyarodtam az útra, ami a ház felé vezet, ő meg követte az autót. De kb akkora volt, mint a kocsi. Lehet, hogy nem vidéken nőttem fel, de akkor is nagy volt. Aztán besétált az udvarra, ahol észrevette Lucky, a kutya és annyira ugatta, hogy a boci beparázott, és átugrotta a kb 1-1,5 méteres kerítést. Na ez még jobban meglepett, mint az, hogy milyen nagy volt. Alig jutottam szóhoz, pláne angolul… Vicces volt.

Ma ment a hiszti azért, hogy menjünk el a boltba édességért… hihetetlenek… de azért szeretem őket. Meg asszem ők is engem. Mostanában a nyakamban csimpaszkodnak, megpróbálnak leteríteni, de persze mindig én vagyok az erősebb. Természetesen elég sokat kell nevelnem őket, hogy kérjenek, és ne utasítsanak, de hát gyerekek, majd csak megtanulják egyszer.

Holnap paprikás csirkét fogok nekik főzni, közkívánatra valami magyarosat. Ha esetleg nem fog nekik ízleni, akkor marad a B verzió, halrudacskák.. de remélem tetszeni fog nekik. Bár sosem lehet tudni náluk. Borzasztó mennyire válogatósak! :)

Cliffs of moher:

Egy régi ház a legnagyobb szigeten (Inishmoore):

Egy virágos pub ugyanott:

A legjobb horgászhely:

Egy átlagos utazás (kocsival izgalmasabb):

„Kis” szünet után újra itt. Körülöttem mindenki influenzás.. Brr, remélem nem kapom el, és nem viszem haza! A gyerekek közül is ketten elkapták, az iskola fele beteg volt.

Anne kedden repült haza végleg Németországba, így tartottunk egy utolsó estét a pubban. Ted énekelt, direkt Anne-nek, és együtt sírtunk egymás vállára borulva. Hiányozni fog nagyon, mert sok időt töltöttünk együtt, sokmindent átéltünk és túléltünk. Hétfő este elbúcsúztunk, és szomorúan ballagtam vissza a kocsihoz Samantha-val (az új francia au-pairrel, aki júniusig itt lesz, úgyhogy egy ideig nem kell újra búcsúbulit tartani). Próbáltam messziről kinyitni az autót, de nem működött. Gondoltam ez a vacak is elromlik a kezemben, szörnyű.. szóval bedugtam a kulcsot a zárba, és úgy nyitottam ki. Beültünk és mind a kettőnket furcsa érzés fogott el. Túl nagy volt a rend a kocsiban, és akkor jöttünk rá, hogy ez nem az az autó!!!! Gyorsan kipattantunk, bezártam, és rohantunk.. alig bírtuk abbahagyni a nevetést, hogy egy idegen autóba szálltunk be tök simán. Akkor jutott eszembe, hogy aznap este közelebb álltam meg a bejárathoz, hátha esni fog, egyébként meg mindig ott parkoltam, ahol az az autó állt, ami ugyanolyan volt, mint az enyém. Lehet, hogy a színe más volt, de sötét volt, nem tűnt fel. Szóval kalandos volt az az este is.

Amúgy a hétköznapok ugyanúgy telnek mint eddig, reggeli, iskola, takarítás, főzés, ebéd, házi írás. A gyerekek foci, és egyéb órái véget értek, úgyhogy mégtöbb időt töltünk együtt, de nem bánom annyira, velük gyorsan telik az idő. Néha kikészítenek, néha imádnivalóak.

Viszont járok aerobicra (ami ingyen van, Samantha-nak köszönhetően, mert annál a családnál dolgozik, ahol az anyuka az aerobic és tánctanár), és jövő héttől megyek úszni is. Van egy szálloda a szomszéd „városban” aminek van egy wellness részlege. Csodálatos, úszómedence, pezsgőfürdő bent és kint is a teraszon, 2 féle szauna, a hatalmas ablakokból békés erdős kilátás, egyszerűen szuper! A családnak pedig tagsági kártyája van, úgyhogy bármikor mehetek! (ingyen – amúgy 20 euro lenne alkalmakként). Szóval nem panaszodhatok.

Kellemes itt, egyre több embert ismerek, mindenki kedves. És nagyon tetszik az életstílusuk. Sokat dolgoznak, de mindig szakítanak időt egy kis baráti összejövetelre, vagy lemennek a pubba. Ami nem olyan mint otthon, nem csak fiatalok járnak le, meg az öreg alkoholisták, hanem mindenki. Bár nem is lehet nagyon mit csinálni. Főleg, hogy most beköszöntött a téli szezon..

Ettől függetlenül hiányzik az otthon, akármilyen nehéz is most ott.. mert a családot és a barátokat semmilyen jó körülmény nem tudja pótolni.

De már csak két hét és home! sweet home!

Ez a hétvége volt eddig a legizgalmasabb, amióta itt vagyok. Áron gyerekkori barátja és egy haverja eljöttek Corkból (délről). Pénteken este meglátogattuk a pubot, Anne is velünk volt, úgyhogy végig angolul beszélgettünk, de ez senkinek nem okozott gondot. Találkoztunk egy idős német fickóval, aki nagyon jófej volt. Gerynek hívják, és minden évben Írországban tölt egy hónapot. Horgászik, így megtudtuk a legjobb helyet erre a célra.

Szombaton voltunk a kikötőben, ebédeltünk az egyik pubban (O’Connors), majd úgy döntöttünk, hogy kipróbáljuk az egyik strandot, ahol szörfözni lehet. Michael kölcsönadta a szörfös ruháját, de kicsi volt, illetve pont rám jött, csak épp mozdulni nem tudtam benne. A strand: Fenore nagyon szép volt, csak amikor Anne-el ruhát akartunk bérelni, mert szörfdeszkát, akkor mondták az ottani emberek, hogy nem adnak, mert veszélyes, mivel dagály volt már, és a víz már a sziklákat is elborította, így nem lehetett látni őket. Ahogy ültünk a parton szemmel látható volt, hogy jött egyre közelebb a víz. Csodáltuk a tájat egy ideig, aztán megkerestük azt a helyet, amit Gery tanácsolt. Gyönyörű volt, hatalmas sziklák szélén horgásztak az emberek, a hullámok fel-felcsaptak időnként. Sajnos senki nem járt sikerrel, egyedül a mellettünk lévő társaság fogott egy hatalmas rákot, aminek csak a lábát lehet megenni, így visszadobták. Nagyon fújt a szél, mindenki átfagyott, így hazamentünk, és újra a pub felé vettük az irányt. Ted énekelt a zenészekkel, és Gery is odaült mellénk, és bemutatta a kanállal való zenélést, amit a gyerekek olvasókönyvében is láttam. Nagyon profi volt, és hihetetlenül látványos, csak ámultunk. Ezen az estén megismerkedtem az új francia au-pairrel, Samanta-val, aki 1 évre jött.

Vasárnap elmentünk Lahinchbe, ahol jobb lehetőség van a szörfözésre. Szörnyen rossz idő volt, fújt a szél, és nagyon hideg volt. Béreltünk ruhát és szörfdeszkát. Eléggé kétségek között voltam, biztosan meg fogok fagyni, mivel a ruhában a láb- és kézfejem szabadon volt. Jó nagy volt a szörfdeszka is, amikor elindultunk a víz felé alig bírtuk megtartani a szél miatt. Néha fordultunk egyet hirtelen, amikor belekapott a szél a deszkába, végül sikerült nagynehezen eljutni az óceánig. Kaptunk egy gyors oktatást, mit is kell csinálni. Egyszerűnek tűnt, ráfekszünk a deszkára, aztán a kezünkkel pedálozunk, amikor közeleg a hullám, és csak fel kell tolnunk magunkat amikor elkap a hullám, és gyorsan 2 lábra ugrani. Viszont élesben nagyon nehéz volt. Jött az első hullám, nagyon kapott rajtam, aztán megpróbáltam kitolni magam, de még a kezemet sem tudtam kinyújtani, sokkal nehezebb volt, mint ahogy azt elképzeltem, és csobb. Akkor eszméltem rá, hogy a víz sós. Fúj, nagyon furcsa érzés volt. Alapból bosszantó, amikor az ember orrába megy a víz, meg nyel belőle egy kicsit, de hogy sós is, hát az új volt. Ja, arról nem is beszélve, hogy egy idő után eléggé csípte is a szemem. Ettől függetlenül nagyon élveztem, meg Anne is, nevettünk egymáson egy-egy esetlen próbálkozás után. Néha azt hittem, hogy hú de nagy ez a hullám, milyen jó lesz amikor elkap, de csak egy kis hullámzást éreztem amikor odaért hozzám. Viszont amikor tényleg sikerült megtalálni a megfelelő hullámot, éreztem hogy egyszer csak a víz veszi át az irányítást, lökött egy nagyot a szörfdeszkán és már száguldottam is a part felé. Az volt a legjobb, hogy legalább 1 órán keresztül folyamatosan a vízben voltunk, és egyáltalán nem fáztunk. Ééés, sikerült feltérdeltem. Felejthetetlen élmény volt. Az első szánkózáshoz tudnám hasonlítani, hiszen amikor a hullámokon repültem úgy sikítottam, mint gyerekkoromban a Fóti hegyről lefelé szánkózva, aminek általában esés volt a vége, de ettől függetlenül fáradhatatlanul vittük újra a hegyre a szánkót. Így volt itt is. Fantasztikus volt. Amikor pedig kisétáltunk a partra láttunk egy partravetett halat. Hiányzott a feje, de így is nagy volt. Akkor jutott eszembe, hogy Atya ég, ilyen óriási halak voltak a közelben, vagy legalábbis a vízben valahol. Jujj.

Eztán megnéztük a Cliffs of Mohert. Láttam képeket, de nem gondoltam volna, hogy élőben ennyire félelmetes, és ennyire meredek. Sok történetet hallottunk, hányan lettek itt öngyilkosok. Anne egyszer úgy járt, amikor felbiciklizett egyik szabadnapján, hogy mire körbejárta a hegyet nem találta ott a biciklijét ahova tette. Megkérdezte a legközelebbi embereket, mire ők azt mondták, hogy azt hitték, hogy azért hagyta ott, mert épp arra készült hogy leugorjon. Kicsit furcsa logika, de legalább meglett.

Ma olyan izomlázam volt, hogy reggel alig bírtam felöltözni, úgy fájt minden porcikám. De megérte. Nem hittem volna, hogy valaha is fogok szörfözni (vagy legalábbis próbálkozni), úgyhogy szörfözés kipipálva, jöhet a következő kaland.

Közkívánatra újra írok. Terveztem, mikor visszajöttem, de úgy felgyorsultak az események a suli miatt, hogy minden este fáradtan zuhantam az ágyba, vagy ha volt rá lehetőségem találkoztam a lányokkal. Jenny, a francia lány már hazament, Julia pedig most Amerikában van még néhány hétig., úgyhogy Anne-el vagyok a legtöbbször. Vannak viszont új bébiszitterek is, Eva (Németországból), aki még kb 1 hónapig marad, és Samanta (francia, vele még nem találkoztam).

Szóval eddig kb ugyanúgy teltek a napjaim, megpróbáltam spórolni, hiszen nemsokára megyek haza (október 23 – november 2), úgyhogy kellett a pénz a repülőjegy lefoglalására, sőt a karácsonyi utat is lefoglaltam már!

Hétvégén olyan jó idő volt, mint eddig még soha! Fantasztikus napsütés, se szél, se eső, úgyhogy Anne-el elmentünk a szigetek közül a legnagyobbra, Inishmore-ra (Írül: Inis Mór). A hajóút ingyen volt, mert Anne annak a családnak dolgozik, akik a hajótársaság tulajdonosai. A szigeten leszólított minket egy férfi, épp amikor azon gondolkoztunk, hogy biciklivel menjünk, vagy ne. Mondta, hogy megmutatja az egész szigetet, 10 euro-ért. Már csak pont 2 hely volt a buszban, és úgy gondoltuk, hogy úgysem ismerjük a járást errefelé, hát legyen. Nagyon vicces volt a pasas, folyamatosan poénkodott egész úton, rengeteget nevettünk rajta. Körbejártunk minden nevezetességet, és még volt 2 óránk is, hogy a homokos parton napozzunk egyet. Csodálatos volt, a víz tiszta volt, mesés kék, akár Ibizán, csak a víz hőmérséklete volt jónéhány fokkal kevesebb. Besétáltunk térdig, de rohantunk is ki, annyira hideg volt. Jó hétvége volt.

A gyerekekkel néha nehéz, és mindig változó. Tegnap nagyon megharagudtam rájuk, amikor elkezdtek dobálózni az ennivalóval, ami úgy kezdődött, hogy egymás tányérjára dobálták azt amit nem akartak megenni. Szívesen leosztottam volna nekik egy-két maflást, mert rám sem figyeltek, amikor  , hogy hagyják abba. Így büntetésből nem mehettek át a barátokhoz. Se tévé, se édesség. Kemény voltam, és szigorú.

Ma viszont tündérek voltak. Nem volt nyávogás a házi közben, nem volt verekedés, veszekedés, és szótfogadtak. Ma nagyon jól éreztem magam velük, és szerintem egyre közelebb kerülünk egymáshoz.

Hiányozni fognak ha hazamegyek.

Azon gondolkoztam, hogy mi is ilyen rosszak voltunk? (Nem hiszem)

Ígérem, hogy hamarosan új résszel jelentkezem.

Csütörtökön szokásosan telt a napom, délután játszótérre mentünk az ikrekkel meg egy haverjukkal. Útközben felvettük Anne-t, mert már végzett a munkával, és gondoltam legalább tudunk beszélgetni, most kivételesen nem volt kedvem olvasni a játszótéren. Egész délután játszottunk, felváltva löktük a gyerekeket a hintán, feltoltuk őket falmászáskor, mert azért egyedül nem mindig sikerült nekik. Aztán haza. Akkor már csak Niamh és Jack volt velünk, és megint csak playstationozni akartak, úgyhogy kicsábítottuk őket az udvarra, és kitaláltuk, hogy trambulinozni fogunk. Kidobósat játszottunk, ők ugráltak, mi meg 2 oldalról 2 labdával dobáltuk őket, és az volt a szabály, hogy ha valamelyik testrészüket eltaláltuk, akkor azt nem szabadott használni. Nem tudom hány órán át játszottuk ezt, de elég sokáig, mert annyira kifáradtam, hogy a vasasláshoz már nem volt kedvem. Mondtam is az anyukának, hogy majd holnap befejezem. (Erre ő: „Take it easy… no problem”)

Viszont másnap megint jöttek a riasztó szerelők, és pont azokban a szobákban dolgoztak, ahol nekem lett volna dolgom. Elmentem boltba tejért és kenyérért, és a boltos csaj, Nicole mondta, hogy Claire (így írják, nem úgy ahogy én eddig) –nek szerveznek egy szülinapi bulit. UH, gondoltam, hogy akkor mindenképpem meg kell lepni őt egy tortával, és bevontam a gyerekeket is, kivéve a legidősebbet, mert ő dolgozott tegnap is. Aztán elbizonytalanodtam, hogy lehet hogy nem is akkor van a szülinapja, mert a gyerekek más időpontra emlékeztek, szóval felhívtam az apukát, ő pedig rettentő ideges lett, nehogy kiderüljön a meglepetés buli, mivel igazából az anyukának csak 3 hét múlva lesz születésnapja, amikor Törökországban lesznek, így az utolsó hétvégére időzítették, mert itt nagy ünnepléseket rendeznek a 40. szülinap alkalmából.… Kérdezte, hogy említettem-e az ikreknek, mert ők nem tudnak titkot tartani. Hát úgy de úgy megijedtem, hogy egyből rávágtam, nem nem nem. Ezután leültem velük egy komoly beszélgetésre, és megkértem őket, hogy felejtsék el az egészet, és még az apukájuknak se említsék. Megértették, főleg Niamh érezte át a helyzetet, de egész nap aggódtam, hogy mi lesz, mert az anyuka az irodában volt. Próbáltam nekik valami programot találni, de borzasztó stresszben voltam, hátha, hátha valahogy elszólják magukat. Hál’ Istennek nem… Huh, mekkora kő esett le a szívemről.

Aztán már ott volt a 7 óra, a munkások elmentek, és gondoltam már csakazértis befejezem az aznapi munkámat, mert jön a hétvége, és megúsztam egy katasztófát. hihi  Amikor végeztem, akkor a srácok már ünneplőbe voltak felöltözve, én az otthoni maszatos ruhámban voltam. Tiszta hamupipőke jelenet volt. Átjöttem a lakásomba, megfürödtem, felvettem a legszebb ruhámat, egy kis smink, fésülködés, és már pattantam is be a kocsiba. A pubban már rengeteg rokon és barát volt, találkoztam az egyik nagymamával, néhány londoni és környékbeli barátnővel – mivel Claire Londonban tanult – a többit meg már nem tudtam nyomon követni. Elég sokat kellett várni, mire végre az ünnepelt megjelent, de hatalmas volt az öröm. A zenészekkel énekeltük a „HAPPY BIRTHDAY-t”. Én is adtam két cuppanósat, és felajánlottam, hogy hazaviszem a gyerekeket, mert én úgyis fáradt vagyok, és szombaton úgyis elmegyek a lányokkal bulizni, most inkább mulassanak együtt.

Nem volt semmi a péntek, de a lényeg, hogy megint egy happy endig storyval zárhatom soraimat.

A keddi nap szörnyen pörgős volt, az előző napokhoz képest. Hat –azaz 6- gyerek volt velem, mi olyan szempontból nem volt rossz, hogy elfutkároztak az udvaron, és a játszótéren is jól elvoltak, de amikor evésre került a sor!!!!… Palacsintát sütöttem nekik délután. Persze akkor még nem tudtam mire vállalkoztam, amikor bekevertem a tésztát. Mind a 6 gyerek egyszerre tolongott és visított, és beszélt – amit már nem értettem, mert sikítozás szintű beszédet sem értek még meg – hogy engedjem meg nekik, hogy feldobják a palacsintát. A másik, amikor ezt többé kevésbe sikeresen teljesítették, azon veszekedtek melyik palacsinta kié legyen. (pedig már annyira belejöttem a palacsintasütésbe, hogy kb tök egyforma mindegyik, és már az első is tökéletesre sikerül). Szóval összességében a zajszint és a rendetlenség mértéke növekedett, de azért nem volt vészes.

Délután már volt annyi időm, hogy befejezzem a takarítást a lakásomban, de sietnem kellett a készülődéssel, még törölközőbe csavart hajjal szaladtam ki Júliának segíteni bevinni a kocsiból a tortát, az üdítőket, és a többi cuccot. Szerencsére mindenki késett (bár ebbe mi magyar lányok tartjuk a csúcsot általában), így kész lettünk mindennel mire Anne, a szülinapos megérkezett. Készítettünk sajtfondüt, isteni finom volt megint (és nem is nehéz, eddig soha nem sikerült készítenem – talán mert soha nem 1 kg sajtból próbáltam..), így elhatároztuk, hogy a torta mellett ez lesz a hivatalos partiételünk. Nagyon jó volt, kb úgy éreztem magam, mintha egyszerre lennék Írországban, Németországban, és Finnországban, mert mindenki mesélt valamit, mit hogyan és miért szoktak csinálni. Később lementünk a pubba, és találkoztunk a helyiekkel, akikkel általában szoktunk beszélgetni. Az egyik srác, Brian, aki a Doolin barlang idegenvezetője, kb velünk egyidős, felajánlotta, hogy Anne szülinapja alkalmából megmutatja nekünk a barlangot. Hihetetlen jófej volt, beültünk az autómba, elmentünk a kulcsért, és már ott is voltunk a barlangnál. Kaptunk védősisakot, és lefelé kellett menni, valahányszáz métert, és rengeteg lépcsőt. Érdekes volt, de nem túl nagy, és még világítás is volt végig. Szóval otthon láttam már sokkal félelemetesebb és varázslatosabb barlangokat, de azért egy élmény volt. Az egyik nevezetes dolog az egyetlen cseppkő, ami szép volt, és óriási, de ez az egy volt összesen a barlangban, de talán ettől még különlegesebbnek hatott. Főleg amikor sötétben besétáltunk abba a terembe, és Brian hirtelen felkapcsolta a cseppkőszobor világítását. Sajnos én nem tudtam szép képeket készíteni, de Júliának profi fényképezője volt, szóval majd tőle megszerzem. Utólag szuper volt az este, teljesen ingyen megnézhettünk a barlangot, idegenvezetéssel, korlátlan ideig, mert már jóval zárás után voltunk ott.

Ezután mindenkit hazavittem, kivéve a szülinapost, mert ő nálam aludt. Bár jó későig beszélgettünk (kb 4-ig), már magamtól felkeltem egy órával korábban, mint ahogy kellett volna, mert teljesen kialudtam magam. Éppen visszaaludtam, mivel még volt elég időm, amikor kopogtak az ajtómon. Lementem, és két ember állt ott, csak néztem őket a résnyire nyitott szemeimmel, mit akarnak. A riasztót jöttek felszerelni. Minek? – gondoltam magamban, amikor itt betörők, se rendőrök nincsenek a közelben – de hát ők tudják. Kérdeztem az irodában az asszisztenst, hogy ő tudott e a szerelőkről, és mondta, hogy jaja, csak nem tudták melyik nap jönnek…

Na, megyek pihenni, mert annyit ettem, hogy mindjárt szétdurranok.

Vasárnap kivételesen nem aludtam 11-ig, mert a német és a finn lánnyal, Anne-el és Anna-val elmentünk LaHinchbe busszal – mivel a gyerekek meccsre mentek és kellett a nagy autó – de legalább rengeteg képet tudtam készíteni útközben. Leginkább a tájról és a házakról, de azért van néhány „óceánban ácsorgós” kép is, mert sajnos túlságosan fújt a szél ahhoz, hogy fürödni tudjunk, főleg amikor elment a nap… Gondolkodtunk, hogy egyből bemenjünk e az uszodába, vagy legyünk bátrak, és feküdjünk ki a partra napozni.. Bátrak voltunk, mert kisütött a nap, és lesétáltunk a homokos partra. Fantasztikus látvány volt, a nagy hullámok, a magas sziklák, a homokos tengerpart… wow.. . Rengeteg szörfös volt, és vicces volt, hogy az emberek fele – főleg a gyerekek egy szál fürdőgatyában, vagy fürdőruhában szaladnak bele a vízbe, a másik fele pedig kabátban és hosszú gatyában sétálgat.

Találtunk egy sziklákkal védett homokos részt, ami valamennyit védett a széltől, de éppen annyira nem, hogy a homokot az arcunkba fújja, így minden cuccunk tele lett homokkal, az arcunkról nem is beszélve. Hmm, a kavicsos dunapartnak is megvan az előnye, és a homokos tengerpartnak is megvan a hátránya…

Napoztunk egy keveset, de szerintem semmit nem barnultam.. kár… majd otthon (már csak 1,5 hét!!!)

Azután ettünk egy szendvicset, és bementünk az uszodába. Olyan jegyet vettünk, amivel benézhettünk a vizivilág terembe is. Kicsit csalódtam, mert nagyobb halakra számítottam és több látnivalóra – kb mint a tropicarium otthon – de annyira nem volt színvonalas. Bár azért jó volt nagy rájákat és rákokat, vizicsikót és bohóc – némó – halat látni. Végül beértünk az uszodába, ahol volt egy közepes medence, egy gyerekmedence, jakuzzi, török és svéd szauna. Mindent kipróbáltunk, egészen pihentető volt.. A pezsgőfürdő a szokásosnál melegebb volt, de én nagyon élveztem, mert kint eléggé átfagytunk már, a többiek alig bírták lassan hozzászoktatni magukat a meleg vízhez, én pedig már csobbantam is bele. Egészen praktikus volt, mert nekünk kellett megnyomni a gombokat, hogy jöjjenek a buborékok, és újra megnyomni ha végeztünk, így folyamatosan élvezhettük a pezsgést. A nap végére teljesen elfáradtunk, de legalább kellemeset pihentünk.

Ma dél óta nincs dolgom, mert mindenki a barátoknál van. Eredetileg úgy volt, hogy ma megyünk moziba a srácokkal és megnézzük a Harry Pottert, de hát mindig változik a program, alig lehet nyomon követni ki merre, hol, mit csinál. Úgyhogy inkább rendet raktam a lakásomban, mert holnap megint egy szülinapi bulit tartunk Ann-nek. A gyerkőcök csak 6-7 felé jönnek majd meg, úgyhogy van időm találkozni Ann-el és Jennyvel a faluban. Azt terveztük, hogy elmegyünk a Doolin beach-re napozni, mert mindannyian hófehérek vagyunk, de nincs ma olyan napsütéses idő, mint az elmúlt napokban, talán legközelebb.

Nos, ma is egy hosszú de kellemes napon vagyok túl. Délelőtt felkeltem, mert Clare-el és Niamh-al, vagyis mind lányok elmentünk Ennisbe vásárolni. Amikor odaértünk, már kettő óra volt, mert egy kis késéssel indultunk, így mindannyian éhesek voltunk már. Én lasagna-t kértem amihez automatikusan adták a sültkrumplit és a majonézes káposztasalátát, ami furcsa volt, hogy megint tészta meg a krumpli együtt, de finom volt. Kezdek hozzászokni, hogy mindenfélét eszek egyszerre, de annak is örültem, hogy meghívtak, nem kellett külön fizetnem. Vettünk egy-két ruhát, ami szükséges volt, bevásároltunk még a két hétre amit még itt töltünk, mert hát én megyek haza, ők meg mennek Törökországba nyaralni. Niamh olyan aranyos volt, amikor a hűtőpulthoz értünk a bevásárláskor mindig hozzám bújt, mert fázott.

Délután 6 körül értünk vissza, megfürödtem, megnéztem egy filmet, aztán 10kor átjöttem a házba, mert a szülők elmentek táncolni egyet. A srácok egyből hívtak, hogy menjek velük Prison Break-et nézni, a 4. évadot. Mivel hideg volt, bekapcsolták a kandallót, nagyon hangulatos és meghitt volt, hogy 4 gyerek mindenféle helyzetben félig álomba szenderülve de azért még félig ébren nézi a tv-t, közben lobog a tűz, és még a kutya is békésen elterülve fekszik a szőnyegen. Éjfél előtt viszont már mondtam, hogy elég volt mára, nem fogjuk végignézni mind a két dvd-t egy este alatt, úgyhogy felmasíroztak szépen a szobájukba, Ciaran a legidősebb még olvasgatott egy kicsit, aztán már alszanak mint a bunda. Lassan én is, mert már nagyon álmos vagyok, holnap pedig megyek Anne-el, a német lánnyal Lahinch-be, ha jó idő lesz akkor a tengerpartra, ha nem akkor az uszodába, ahol van szauna és pezsgőfürdő is. Igyekszem tudósítani majd erről is.

Amúgy már nagyon várom, hogy otthon legyek végre egy kicsit, de ma először jutott eszembe, hogy azért megszerettem már ezeket a gyerkőcöket is, és azért hiányozni fognak majd, mégha csak 3 hétre megyek is el, és még ha csak 5 hete vagyok is velük.

Péntek… semmi különleges, talán ma sokkal jobban fúj a szél. Ma kimostam az ágyneműket és a lepedőket. Elsőkörben megpróbáltam kiteregetni őket az udvarra, de akkora szél volt, hogy úgy csavarta a ruhákat ide-oda, hogy már csak azt vettem észre, teljesen be vagyok bugyolálva egy lepedőbe, amit épp fel akartam csiptetni a szárítókötélre. Kb úgy nézhettem ki mint egy múmia.. ezért eldöntöttem, hogy nem fogok ezzel vesződni, berakom a ruhákat a szárítógépbe. Hihi, itt ilyen is van, mert sosem lehet tudni, hogy mikor fog teljesen elázni a már majdnem megszáradt kötélen lógó ruha.

Ma csak délelőtt volt itthon Ciaran és Michael, dél körül elvittem őket egy barátjukhoz, az ikrek pedig ma is sportnapon voltak, 3ra mentem értük, és őket is ugyanoda vittem ahol a bátyjaik voltak, mert ma valakinek szülinapja volt, és azt ünnepelték. Már napok óta egy hatalmas ugráló volt annak a háznak az udvarán, olyan, ami nálunk búcsúban szokott lenni. Valószínűleg kibérelték egy hétre… nem semmi. (Még én is kipróbálhatnám, sőt ki is próbálnám ha nem látna senki).

Nemrég vacsoráztam, megint teljesen egészséges menüt készítettem, mert ezt tudom, hogy biztosan szeretik. Halrudacskák, burgonyakrokett, párolt zöldségekkel (kelkáposzta és répa). Ja, próbálkoztam ma piskótatekerccsel, és borzasztóan finom lett, viszont kinézetre szörnyű. Teljesen hozzátapadt a sütőpapírhoz, és cafatokban tudtam csak leszedni róla… majd talán legközelebb összejön. Nehéz azért itt főzni. Ja és teljesen más a tejföl, a túró pedig nem azonosítható az otthonival. Semmi hasonlóság nincs benne, sem látványra sem ízre. Szóval maradok a waffelsnél, és a paradicsomos babnál, amit imádok.

Most várom a lányokat, átjönnek hozzám, aztán együtt lemegyünk a pubokba.

Mindenkinek kellemes hétvégét! Ne aggódjatok, és ne dolgozzatok túl sokat!!!

Ma is írok néhány gondolatot, mert ma is itthon maradtam. Kicsit náthás vagyok, ezért sincs nagyon kedvem kimozdulni, meg hát spórolni is kell arra a három hétre amíg otthon leszek. Reggel az ikrek elmentek a sportnapos csoporttal úszni Ennistimonba, az anyukájuk vitte őket, én pedig Michael-al voltam egész délelőtt, bár sok vizet nem zavart, nyugodtan tudtam tenni a dolgom mert ps3-on csüngött végig, de legalább hamar végeztem mindennel. Michael megkért, hogy vigyem el a barátjához, és 4ig teljesen szabad voltam. Ebédre Carbonara spagettit főztem az ikreknek, de a biztonság kedvéért valami szokásos krumplit meg kolbászt is répával, mert nem voltam biztos benne, hogy szeretni. Persze, hogy meg sem kóstolták, mert nem tetszett az illata, de már nem lepődtem meg, mert Clare mondta az elején, hogy nagyon válogatósak. Viszont a palacsintáért megőrülnek, de azt viszont nem akarok túl gyakran sütni nekik, mert csak sziruppal hajlandóak enni, mással nem.

Ebéd után ők is az egyik barátjukhoz akartak menni, de Niamh elvesztette a fülbevalóit. Kivette, mert meg akarta tisztítani, és hiába mondtam neki, hogy ne a szalvétába hajtva hordozgassa, mert elveszti, inkább tegye egy biztonságos helyre, de nem hallgatott rám. Na, akkor kezdődött a sírás rívás. Próbáltam nyugtatni, hogy ne sírjon, inkább mondja meg hol keressük, azzal nem segít ha hisztizik. Szegényke térden csúszva kereste a darabokat, és közben pityergett. De hál’ Istennek megtaláltuk, bár a térkövek közül 2 késsel tudtam csak kiszedni valahogy, de a lényeg, hogy meglett mind a 4 alkatrész. Akkor aztán volt nagy boldogság, és köszönömáradat. Végre el tudtunk indulni, és újra szabad voltam. Ezekben az órákban ha nincs mit csinálnom elmegyek sétálni a kutyával az óceánpartra, ezt tettem ma is. Elmentünk a sziklákig, megmásztunk néhány követ – de nem annyit mint amennyit Adrival – aztán kiterültem a fűbem, Lucky mellém feküdt, és csak hallgattunk a hullámokat…

Visszaérve bementem vacsorázni (megettem a maradék carbonara tésztát, de megkívántam a zöldségeket is – már teljesen a rabja lettem – ezért tettem hozzá még répát és kelkáposztát is, ne kérdezzétek miért), és beszélgettem Clare-el, az anyukával. Kérdezte, hogy nálunk otthon mit csinálnak a gyerekek, hogy nincsenek au-pairek. Mondtam, hogy vagy velük maradnak a szülők, vagy mennek bölcsibe, aztán meg oviba. Itt is van valami hasonló, de borzasztóan drága, úgyhogy jobban megéri nekik, ha van egy saját bébiszitterük.

Most megint esik az eső, csendesen, de mintha soha nem akarna elállni, pedig pár órája még sehol nem volt egy felhő sem. Már két napja meleg napsütéses idő volt, remélem holnap is az lesz, mert ideje már meglátogatni a lányokat. Csoda hogy eddig nem fáztam meg. Most is csak náthás vagyok, de már fele annyira mint tegnap. Pedig akkor nagyon meleg volt. De már semmin nem csodálkozom, hiszen egész életemben mindig nyáron voltam beteg, a legjobb időben. Itt sincs ez másképp, pedig sokminden más. Már hozzászoktam, először olyan volt, mintha nyaralni jöttem volna ide, most már olyan, mintha soha nem látott rokonoknál élnék. De az igaziak azért nagyon hiányoznak, a mamák főztjéről nem is beszélve. Fel sem tudnám sorolni, mennyi mindet ennék most ha otthon lennék.

Ma ettem csokit, és kekszet is, de megpróbálok nem rászokni, mert akkor két személyre kell módosítanom a repülőjegyemet úgy meghízom.

Jó éjt, és jó hétvégét!!!

Csak most tudtam feltenni az újabb beszámolómat, mert a blog „rövid ideig pihent”.

A hétfő most nem a szokásos módon kezdődött. Úgy volt, hogy a család vasárnap délután ér haza, de hétfőn reggel csak a szülőket találtam a házban. Kiderült, hogy a gyerkőcök még Galwayban vannak a nagybátyuknál, és csak délután érkeznek, ami nagyon jó hír volt, mivel Adri dél körül érkezett, és sokkal több időt tudtam vele tölteni, mint ahogy először gondoltam. Elmentünk sétálni a házunkhoz közel eső partszakaszhoz, és szinte minden követ megmásztunk amit csak lehetett, nem volt akadály sem az eső utáni csúszós fű, sem a kőfal. Sőt olyan messzire elmentünk, ahol én még nem is jártam. Ezután kocsival lementünk a kikötőhöz, de első körben elkezdett szakadni az eső, de annyira, hogy kiszállni sem volt érdemes, nem hogy fényképet készíteni a tájról, így tettünk egy kitérőt a suvenir boltokhoz. Közben elállt az eső, és visszamentünk a komphoz. Ott is megmásztunk minden meredek és mély árkokkal teli sziklát, hogy kicsit közelebb kerüljünk a vízhez. Visszafelé felkapaszkodtunk egy nagyobb kőre, mert láttunk két szörföst, akik éppen a hullámok felé úsztak és találgattunk vajon túlélik e..

Ezután vásároltunk, és amikor hazamentünk megérkeztek a gyerekek. Találkoztam a nagybátyjukkal (Patrick), aki az anyuka (Clare) legfiatalabb öccse. Beszélgettem vele elég sokat, és örültem, mert megértettem amit kérdezett vagy amit mondott. Jófej volt, de tipikus örökké bulizós, aki soha nem akar felnőni. Lehetett vagy 35 éves, de látszik rajta, hogy még mindig lump…

Mikor megjöttek a szülők, Adrinak meg akartam mutatni a pubokat, és hát vacsorázni is kellett volna már.. Viszont akadt egy kis nehézség. Az újdönsült kiscica bemászott megint az autó alvázába valahova a két kerék és a motor közé. Sehogy sem tudtuk kiszedni, hiába hasaltam a kocsi alá, nem értem el a kis ravaszt. Fél órát vártunk, hátha előjön, mert egyszer már sikerült elcsípnem, se semmi. Ekkor megelégeltük, és slaggal meglocsoltuk a két kerék közötti részt, aztán kinyitottuk a motorháztetőt. Oda volt felkapaszkodva a rosszcsont, alig bírtam kihúzni, mert közben féltem, hogy kárt teszek benne, olyan kicsi és nem láttam hol a feje, kapaszkodik valamibe, vagy épp megakadt. De szerencsére sikerült épségben kiráncigálnom. Így el tudtunk menni  a McDermottsba, az egyik pubba ahol általában szoktunk enni, mert itt lehet a legolcsóbban finom és laktató vacsorát kapni, ami Csirkés salátás pirítós szendvicsből áll, és adnak hozzá sültkrumplit. Általában alig bírjuk megenni, elég nagy adag, finom és csak 5 euro (átlagosan 8-15 euro egy tál akármi). Aztán átmentünk a McGanns pubba, aztán vissza, mivel vártuk, hogy kezdjenek a zenészek. Sajnos mivel hétköznap volt, nem énekeltek csak zenéltek, de azért így is hangulatos este volt. Másnap reggel amikor átmentem a gyerkőcökhöz, épp szembetalálkoztam az ikrekkel és az anyukával, aki elvitte őket a sportnapra, és én is velük tartottam. A legközelebbi helyen, Lisdonvarna-ban volt, ahol a fociedzésük és a játszótér is van. Amikor megérkeztünk a többi gyerek már ott volt és kórusban kiabálták, hogy HI ORSI!!! Nagyon aranyosak voltak, már megismernek sokan, mert rengeteg barát jön át délutánonként hozzánk. Én még nem boldogulok annyira a nevekkel, de azért nagyjából már fejlődöm. Ezután fájó szívvel kivittem Adrit a buszmegállóba, majd hazakocsikáztam. Délután valahogy úgy alakultak a dolgok, hogy 9 gyerek volt a házban – nagynehezen sikerült összeszámolnom őket - . Bár nagy volt a zsivaj, de jól eljátszottak egymással. Aztán én is fuvaroztam haza egyet-kettőt, meg értük is jöttek a szülők, szóval nem volt gond. Este segítettem a vacsoránál is aztán én is ettem velük, majd sétáltam egy jót, és amikor visszaértem Luckyval megnéztem velük a Hellboy 2-t mert a szülők temetésre mentek. A film közben Lucky egyszer csak valami távoli mennydörgés miatt megijedhetett és felugrott az ölembe (kifejlett Ír szetter egy idő után kicsit nehéz, a lehelletéről nem  is beszélve), de aztán megnyugdodott kb fél óra után, és leszállt rólam.

Ma itt alszom velük a házban, mert holnap (és ahogy kivettem a szavaikból ezentúl..) mindketten már 6-kor indulnak dolgozni, és ha itt alszom nem kell nekem is korán felkelnem.

Mára ennyi.

u.i.: én is szívesen hallanék arról mi történik otthon! Várom az emaileket!!!

Egy újabb hétvége telt el, pont egy hónapja vagyok már itt, de azért számolom a napokat mikor megyek haza. Mert hát mindenki nagyon nagyon hiányzik.

Pénteken korán végeztem, mert délután 1 órakor már elment a család otthonról. A gyerekek a nagyszülőkhöz, a szülők pedig Dublinba koncertre. Már nem emlékszem, hogy milyen koncertre is, meg az sem egészen tiszta, hogy Dublinba mentek e, mert az eredeti úti cél Galway volt. A lényeg, hogy egész hétvégén egyedül lettem volna, de szerencsére Ann, a német lány is szabad volt, így a hétvégét nálam töltötte. Elmentünk vásárolni, aztán lementünk a pubba egy potyautassal együtt, mivel Lucky nem volt hajlandó kiszállni az autóból. Szombaton sajnos szakadt az eső, pedig azt terveztünk, hogy megnézzük az egyik szigetet, mivel Ann családjában az apuka tudott volna ingyen jegyet szerezni, de ilyen esőben és szélben lehetetlenség lett volna, majd talán máskor. Helyette elmentünk a magnetic café-ba cappucinot inni, hangulatos kis hely volt, ír zene szólt, mesebeli kis kuckó. Délután főztünk, beszélgettünk, és zenét hallgattunk. Volt néhány együttes amit ismertem, de a legtöbbet nem nagyon, és sajnos a dalok szövegét sem mindig értettem, pedig hát megvan a nyelvvizsgám.. Este elmentünk a pubba, találkoztunk a helyiekkel, akiket eddig megismertünk, és elmentünk bulizni. Viszon mivel nem volt nálam semmilyen irat, nem engedtek be a discoba. ÁÁÁ! Mennyire szigorúak a szabályok! Nem esett jól, főleg hogy így inkább hazajöttünk. Ja, azt el is felejtettem mondani, hogy mikor a kávézóból hazajöttünk Lucky megint nem akart kiszállni a kocsiból semmi áron, hiába próbáltam kirángatni, a kezem után kapott. Oké, akkor maradj itt, nekem mindegy – gondoltam – és még éjjel is amikor hazaértünk ott gubbasztott, és kutyakajával sem tudtuk kicsábítani, szóval szinte egy napot ott töltött az autóban. Ma délelőtt sikerült úgy kicsalogatnom, hogy az orra előtt elkezdtem etetni a macskákat az ő tápjával. Na akkor nagynehezen kitápászkodott. Viszont Annt nem tudtam hazavinni, mert egy újdonsült kiscicát láttam besurranni a kocsi alá, aki történetesen befészkelte magát a két kerék közé valahol a motortérbe (annyira nem értek hozzá), sehogyan sem tudtuk kicincálni. Hiába indítottam be az autót, hátha megijed és kiszalad, semmi… Na szép. Minden állat valamiért ragaszkodik ehhez az autóhoz, remélem nem lesz több…

Holnap újra hétfő, de már várom, mert jobban szeretem a gyerekzsivalyt és Adri is meglátogat!!!

Az elmúlt néhány napban nem sok új dolog történt. A két idősebb gyerek általában az apukájukkal megy dolgozni minden reggel és este érnek haza, így általában az ikrekkel töltöm az egész napot. Persze néha megduplázódik az egy négyzetméterre eső gyerekek száma amikor átjönnek a haverok. Sose bánom, mert akkor elszórakoztatják egymást, és én addig lazíthatok. Tegnap meg ma is a tengerpartra mentünk le köveket mászni, és kagylót gyűjteni. Sajnos alig találtunk, mert szinte az összes rá volt még tapadva a sziklákra. Viszont annál több medúzát láttunk partra vetődve, mivel a múlt héten megemelkedett a víz, majd mostanra megint visszahúzódott. A part a kompkikötő mellett úgy néz ki, hogy van egy nagyon kevés homokos partszakasz, és rengeteg hatalmas kőszikla, a vízhez közel pedig olyan kőrengeteg, amin rengeteg lyuk és gödröcske van,és szinte lehetetlen megközelíteni a vizet, mert az óceán és a sziklák találkozásánál végig hínárerdő terül el, ami pedig írtó csúszós. Bele is csúsztam egy ilyen kis gödörbe mivel strandpapucs volt rajtam, és mázlim volt, hogy abban a kis tócsában épp nem lubickoltak túlélő medúzák azaz zseléhalak.

A másik program a játszótér melletti kirándulás volt, amikor "ladybird"öket azaz katicabogarakat gyűjtöttek a kicsik. Sajnos haza kellett mennünk elég korán, mert Niamh véletlenül magára borított egy egész pohár narancslét, és fázott. Így hát hazaindultunk, de persze még ettünk egy fagyit (mivel addigra már senki sem fázott és nem volt fáradt annyira hogy sietnünk kellett volna haza). Én is ettem egyet (bounty-s jégkrémet), pedig nem szokásom. Főleg itt. Ők annyit esznek az édességekből, cukorkákból, nápolyikból, kekszekből és gumicukrokból, meg csokiból és sütiből, hogy már a felsorolástól eltelek. Korlátozni is akartam az édességfogyasztásukat, de amikor a múltkor direkt nem vittem magammal pénzt, hogy legyen mire fognom, akkor épp összetalálkoztunk az anyukával félúton, erre ő megkérdezte a gyerekeket, hogy akarnak e a játszótér után fagyizni. Szép - gondoltam - akkor én minek törjem magam.

Ma ünnepeljük a francia lány, Jenny szülinapját a lakásomban, Júlia már meg is sütötte tegnap a tortát, vettünk köszöntőitalt és csipszeket is! úgyhogy már minden kész a bulihoz. Jó lett volna egy házibulit tartani, de nem tudom mit szóltak volna a szülők, így inkább csajos partit rendezünk, aztán tovább megyünk a pubokba. Legalább addig sem költünk.

Ja, és a pontos információk: augusztus 2-án megyek haza, és 22-én jövök vissza egy kis angliai kitérővel.

Na megyek, mert éhesek a pocakok!!!

Az egész hétvégém egy nagy kaland volt, csak aludni jöttem haza. Pénteken a pubban voltunka, mulatoztunk, de nem csak mi! Az itteni helyeken az idősebb és a még idősebb és a még annál is idősebb generációk is megjelennek (nem beszélve a kocsmabútorokról, akiknél nem lehet megmondani, hogy előbb tanult járni vagy inni olyan régóta vannak itt, természetesen mindegyik nagy világjárt vándor és az élet bölcse – kár hogy nem értem amiről beszélnek), iszogatnak, énekelnek és táncolnak, vagy csak spontán kurjongatnak. Nők, fiatalok, idősebbek, mindenki.

Másnap nem volt kedvem főzni, így megint lesétáltam a pubba, de most ebédelni (5 euro-ért szoktam enni csirke saláta szendvicset, amihez sültkrumplit is adnak), majd rohantunk is a többiekkel (helyi fiatalok akiket megismertünk itt) a komphoz, épphogy elértük a hajót.

Hatalmas hullámokon át fél órán keresztül himbálóztunk a nagy kékség felszínén. Hiába fújt viharosan a szél, hiába lökte a hajót egyik oldalról a másikra, úgy hogy minden alkalommal befröccsent a víz  a hajó belsejébe, én rendíthetetlenül álltam a korlátnál. Olyan volt, mint a természetfilmekben. Csodálatos. Ez az én világom, misztikus, gyönyörű és félelmetes is egyben. A hullámok erősek voltak, amikor még jobban feltámadt a szél, a kis hajónk nagyságát is megközelítette. Persze folyamatosan az járt az eszembe, hogy ezt meg kell mutatnom majd, ha meglátogattok, mert ezt az élményt olyan szívesen megosztanám veletek. Lehet, hogy csak én vagyon ilyen vízmániás (valamikor tengerbiológus akartam lenni, ugye), de szerintem fantasztikus.

Mikor megérkeztünk a szigetre teljesen átfagytam, pedig még egy pulcsit is kaptam kölcsönbe. Az idő szép volt, és napos, és mivel nem volt semmi látnivaló, csak néhány ház meg egy kis homokos tengerpart (ahol azért nem volt annyira jó idő, hogy fürödni lehessen), úgy döntöttünk, hogy meglátogatjuk a pubokat, mind a hármat. Mindenhol a tipikus képekkel, emlékekkel, jelvényekkel telerakott falakkal, ódon tárgyakkal és tengeri herkentyűkkel találkoztunk. (Láttam focilabda, és félgördeszka nagyságú rákot is). Közben néztem, hogy az emberek miket rendelnek, és mennyeien néztek ki a fogások. Mindenféle tengeri kütyü salátával, királyi lakomához méltóan feldíszítve, de valahogy mégis elment az étvágyam. Egyrész megcsapott az a fura halszag, másrészt – pörkölten és rántott husin felnőve – elszörnyedtem a kagylók és mindenféle puhatestű kis és nagy élőlények láttán. Nem vagyok válogatós, de ezekhez a dolgokhoz még hozzányúlni sem volt kedvem, nem hogy megkóstolni (hihi). Egyszer kóstoltam már ezeket a „különlegességeket” Spanyolországban, de akkor is csak csukott szemmel, és miután nagynehezen tudatosítottam magamban, hogy nem csigát eszem – inkább a nokedlire gondoltam, hogy le tudjam nyelni – rájöttem, hogy minél gusztustalanabb, annál finomabb volt. Hős voltam, megkóstoltam, de ennyi elég is volt.

Kb 6ra értem vissza, lazítottam egyet, megfürödtem, stb, aztán átjöttem a srácokhoz, mert a szülők elmentek az egyik helyi pubba vacsorázni, meg iszogatni. Mi megnéztük a Spacechimps című rajzfilmet, majd éppen msnen próbáltam életjelet adni, amikor szinte mind a négyen letámadtak. Niamh a nyakamba ugrott, Ciaran és Michael megpróbáltak mindenfélét beírni az üzenetküldőbe, így elkezdtünk harcolni. Csak Jack volt velem, de hát túl sokra nem mentem vele. Szóval bírkóztunk egy nagyot, aztán pedig lefeküdtek aludni. Én is a házban aludtam, mert ilyenkor azért a nagyfiúk is félnek egyedül aludni, amikor a szülők távol vannak. Azt hiszem jól érezték magukat, mert kb 2-3kor értek haza, épp amikor aludni készültem, de úgy döntöttem már nem megyek vissza a lakásba, mert már pizsiben voltam betakarózva egy jó kis kényelmes ágyikóban, kint meg tombolt az eső. Aludtam egy jót, és vasárnap újult erővel vágtam neki a szabadnapomnak. Megbeszéltük Anne-el, hogy elmegyünk strandolni, de nekem nem volt fürdőruhám, és gondoltuk elmegyünk előtte vásárolni is. Beültünk az autóba, és már repültünk is. Itt megjegyezem, hogy mennyire haladok az autóvezetéssel:

1.      már én is tudok 80-100al menni, de ne aggódjatok, nem a kanyarban, már nagyjából ismerem az utakat, így sokkal magabiztosabb vagyok

2.      könnyedén ki tudom kerülni a teheneket, a traktorokat, és meg tudom oldani azokat a szitukat is amikor egy sávos út valahogy el kell férni egymás mellett. (ezt úgy értem hogy nem kapok szívinfarktust előtte, hogy na akkor most mi lesz)

3.      tudok vezetés közben cumisüvegszerű üdítőből inni, és csokit enni. (amit ritkán teszek, mert szinte alig eszem édességet)

Tehát bevásároltunk a boltban, és vettem egy nyári ruhát is. Elképesztő. Itt a lányok olyan ruhákat hordanak, mint amilyeneket mi bálba veszünk fel (illetve majdnem). Fodros, rózsaszín, csipkés, stb. Amikor próbálgattuk a ruhákat úgy éreztem magam, mint egy hercegnő. Furcsa volt, mert otthon soha nem vettem volna ilyen cuccokat. A cipők terén még mindig nem békéltem meg a ténnyel, hogy itt az a divat, ha élénk, rikító, kék, pink, sárga, piros színű, szóval enyhén szólva is merész…

Az egyetlen dolog amit nem értettem, hogy:

1.      mindenki mindenféle szemetet szanaszét dobál, de ettől függetlenül papírzacskóban tesznek mindent amit vásároltál, mintha védenék a környezetet.

2.      minek adnak papírzacskót, amikor kb 3 másodperc múlva teljesen rongyá ázik

Ez történt velünk is. Rohantunk ez esőben a kocsihoz, de úgy gondoltuk inkább behúzódunk egy kapualjba, mert annyira zuhogott, hogy két lépéssel letusoltunk volna. Éppen leraktam a szatyrot, amikor szanaszét szakadt. Először egymásra néztünk, hogy neeee… ezt nem hiszem el… aztán nevettünk, beszélgettünk, vártuk hogy elálljon az eső. Egyszer csak oda fordul hozzám egy nő, aki szintén bemenekült az eső elől a férjével, és egy vászontáskát nyújtott felém. El sem hittem, hogy ennyire szerencsém legyen. Vannak még csodák, és vannak még rendes emberek!!!

Délután hazaértünk, a zivatar miatt elmaradt a strandolás, de helyette megvacsoráztunk, és beszélgettünk, amikor éppen megjelent a pubban a másik magyar lány (Júlia), a barátja és a haverjai, akik megkérdezték, hogy van e kedvünk moziba menni. Nem volt más programunk, úgyhogy elmentünk megint Ennisbe, és megnéztük a Hangovert. Vicces volt, meg az is, hogy itt senki nem ült csendben, mindenki hangosan nevetett, mi külföldi lányok néha fáziskéséssel, de ezt megbocsátottuk magunknak.

Az elmúlt két nap volt eddig a legforgalmasabb. Amikor a srácokkal hazaértünk Ennisből (mennyire éreztem, hogy még nincs vége az aznapi eseménysorozatnak) átjött Anne (a német lány), és Liga. Tudtam, hogy Liga haza akar menni, mert már nem érzi jól magát a családnál. (április óta van itt) Sokat panaszkodott már, aztán a hétvégén bejelentette a családnak, hogy haza szeretne menni. Ilyenkor 2 héttel előtte kell szólni mindkét fél részéről, de másnap szinte kidobták az utcára, ezért eljött hozzám, megkérdezni maradhat e nálam péntekig, mert akkor tudott leghamarabb repülőjegyet foglalni.

Másnap a négyen (Niamh, a barátnője, Liga meg én) elmentünk Ennisbe, mivel ez a csajos nap volt. Megnéztük a moziban a Hannah Montanat. (azt hiszem már kinőttem ebből a kategóriából, de azért nem volt rossz). A moziterem kb 20 fős volt, egy majdnem akkora vetítővászonnal, mint amin a kocsmákban közvetítik a meccseket. Aztán egy kis vásárlás, meg séta, és vezetés újra. Szóval az elmúlt 3 napban összesen kb. 7-8 órát vezettem. Estére mindig K.O. voltam…  Nem is beszélve ezen kívül a napi 16 órás nyelvórának megfelelő angolul beszélésről, gondolkodásról, és koncentrálásról hogy megértsem az embereket.

Tegnap voltunk Niamh-el könyvtárban. Ilyen kis könyvtárat még nem láttam. Egy könyvet lehetett összvissz kölcsönözni… Amíg ott voltunk, megkértem Liga-t, hogy figyeljen a fiúkra, semmit nem kell csinálnia, csak legyen a ház körül. Ezután egy kicsit megharagudtam rá, amikor éppen jöttünk vissza a könyvtárból, és látom, hogy fordul ki az utcára, mert boltba akart menni. Mi van, ha nem érek ide időben? Akkor elmegy és otthagyja a srácokat egyedül?!?! Na mindegy.

Egyébként a gyerekekkel napról napra többet beszélünk, és nevetünk. Vannak pillanatok, amikor mindent megértek, és úgy beszélgetünk, mintha tényleg egy család lennénk, és én a nővérük lennék, néha viszont 3szor megkérdezem, vagy éppen keresem a szavakat, de nem találom a megfelelőt.

Holnap megyünk a lányokkal a legközelebbi kis szigetre, úgyhogy lesznek újabb képek is!!!

Kaja ügyben rájöttem, hogy nem nekik való a magyar konyha. Nem sózzák nagyon az ételeket, a zöldséget simán eszik, semmi fűszer vagy öntet. A krumplit és minden mást grillen készítik, nincs helye az olajnak vagy a zsíros ételeknek.

Ma megyünk délután a játszótérre a kicsikkel, mert a két nagyobbik srác, akik már nem élvezik a hintát és a mászókát az apukájukkal mentek segíteni a munkában. Néha nehéz összeegyeztetni a programot, mert mindenkit más érdekel, de egyszerre csak egy helyen tudok lenni..

Megyünk majd úszni is, meg kirándulni. Szeretek velük lenni, egyáltalán nem érzem munkának a velük töltött időt. Inkább mintha otthon lennék a kistesóimmal. A házimunka meg lájtos, mivel általában kint játszanak, vagy barátoknál vannak, így nem csinálnak olyan gyakran rendetlenséget.

És most, hogy nyári szünet van, nekem is elég 10-kor kelnem. HAWAII

Ne ijedjetek meg, nem történt semmi komoly! Ma a fiúkkal elmentünk Ennisbe PS3-at venni, meg új játékokat. (Azért jól megy nekik, mert ott hagytak vagy 500 Euro-t.) Szóval éppen elindultunk, csak valamelyik gyerkőc otthagyta az útban a gördeszkáját, és volt valamennyi hely hogy kikerüljem, de közben ott ugrált a kutya is, mert jönni akart velünk, tehát valahogy nem jött össze, hogy rendesen kanyarodjak ki, ezért nekisúrlódtam az anyuka kocsijának: hatalmas BUMM!! Először kiszállt Michael, és azt mondta, hogy egy hatalmas horpadás van az anyuka autójának oldalán. Na akkor elállt a lélegzetem, ledermedtem, és nem tudtam szóhoz jutni. Aztán nevetve közölte, hogy csak viccelt, és nem látszik semmi. Szóval kiszálltam és megnéztem én is: HÁROM CSÍK volt az oldalán!!! Na akkor mégjobban kivert a víz… Bementem az anyuka irodájába, és elmondtam mi történt. Kijött, megnézni, közben mondta, hogy ne parázzak, csak nem történt akkora tragédia. Megnéztük közelebbről a csíkokat. Semmi karcolás, a másik autó (aminek semmi baja nem lett) csak koszcsíkot hagyott, simán le lehetett törölni, úgy hogy alatta semmi karc nem maradt. Ekkora kő még a vizsgák sikeres eredményhirdetése után sem esett le a szívemről. (Na jó, a vezgazd talán vetekedhet ezzel.. ).

Ezután akkor irány Ennis, ahol a srácok megvették amit szerettek volna, és még a könyvesbolta is benéztünk. Sajnos szakadt az eső, így teljesen eláztunk, de nem vészes, mert nincs olyan hideg. A parkolóból megpróbáltam kiállni, de jobb oldalt két furgon állt az útban, és nem is láttam sokmindent a szakadó esőtől, így lassan kitolattam. Ekkor látom, hogy szemben is állnak az autók, meg mögöttem is. Na akkor merre. (Megjegyzés: Megfigyeltem, hogy itt nem annyira használják az indexet az autósok.) Csak álltam ott, és fogalmam sem volt, mit csináljak. Lehúztam az ablakot, hogy valahogy megértessem magam a mellettem lévő autóssal, de persze egy szavát sem értettem. Szerencsére  a gyerekek fordítottak: menjek hátra. Minek??? Persze aztán kiderült, hogy a mellettem álló autó be akart állni a helyemre. Logikus. De akkor miért nem indexelt vagy valami? Közben hátra kellett tolattatnom a mögöttem álló autókat is. HUhh. Nem semmi szitu volt. Szóval forgalmi dugót okoztam pár percre.

Ja és még egy koccanásom is volt, amikor kijöttünk a bevásárlóközpont parkolójából, akkor a bal oldalon, amit ezek szerint még mindig nem annyira érzek mint otthon, nekimentünk a patkának, ami feldobta egy kicsit az autót, a gyerekek visítottak, aztán nevettek, és egész úton ezen viccelődtünk, hogy az anyukájuk unalmasan vezet hozzám képest, és például ha a kanyarban kisodródnánk, akkor azt kiáltanák: Csak a playstation maradjon épségben!!!!! Szép… De azért mulatságos volt, így utólag ez a nap. Bandi szavaival élve: Egy élmény volt!!!! És még nincs vége.. (hihihihi)

Nem hagyhatom ki ezt a pár órát mindenképpen le kell írnom, olyan aranyosak voltak  a gyerkőcök… Először is elmentem Jackért, ahol beszélgettem a szülőkkel míg a gyerekek játszottak még egy kicsit, aztán az egyik kissrác (kb 3-4 éves körül lehet, nem tudom pontosan megítélni, már beszélni tudott.. hihi), odatipegett hozzám és azt mondta, hogy én leszek az ő barátnője… Hihetetlen, hogy bármilyen nyelven beszélnek, cukorfalatok tudnak lenni… A legtöbb kisgyerek integet az utcán, megismernek, köszönnek, és igen, ők rendesen mondják a nevem. (A szülők – bármelyik felnőtt – csak az „Orszi”-t tudta megjegyezni..)

Mikor hazaértünk kérdeztem h süssek e pizzát? neeem… Halat, waffelst, babot? IGEEEEN… Mire elkészült már nem voltak éhesek… Addig míg viszont készült a vacsi,  Jack lelkesen mesélte a napját, Niamh pedig el sem engedett, amíg nem regisztráltam vele egy netes oldalon, ahol lehet egy saját pingvinje, el lehet nevezni, fel lehet öltöztetni és be lehet rendezni az iglo-ját.. Együtt próbáltunk nevet találni neki, és együtt olvastuk a feltételeket a játékhoz. Kisegítettük egymást. Niamh nehezen olvas még, én meg nem értem az összes szót ami oda van írva. De néha ő sem, ilyenkor nagyot szoktunk nevetni. Egyszer megpróbálta elolvasni magyarul, hogy „beérkezett levelek”, hát az haláli volt.

Végül kb negyed órája hazajöttek a szülők is, beszélgettem velük is. Az anyuka nagypapája kórházban van, 92 éves. Dédi!! Te vagy a nyerő!!

Még egy jó hír: holnaptól nincs suli, és csak fél 11-re kell mennem. Minden hétköznap… Ez az egyetemi évekre emlékeztet!!! ÉLJEEEEN!!! Aztán kirándulás, játszótér, strand… szuper lesz.

Mondtam már hogy hiányoztok?

Még egy üzenet: Apa, Anya ne dolgozzatok túl sokat, ok? Különben hazamegyek és kikaptok!!!

Mamák!! Vigyázzatok magatokra!! Uncsitesók csajozzatok!! Nagynéni és Nagybátyó: Ne felejtsetek pihenni és bulizni egyet a nyáron!! Hugi, Öcsi cupp!!!!

Ma újra munka (már ha lehet munkának nevezni azt, amit mások a munka mellett csinálnak amikor hazamennek). Mostam, teregettem, készítettem reggelit, megágyaztam a kicsiknek és takarítottam egy keveset, de 2 óra alatt megvoltam mindennel. Aztán ledőltem egyet aludni, mert a hétvégén sokáig voltunk a pubban a lányokkal. Most éppen Michael-al vagyok, mert a két kicsi haveroknál van, a Ciaran pedig fociedzésen, kb 8 körül megyek és összeszedem mindegyiket. Addig nincs is más dolgom, még olvasni is van időm (egy évtized után). Meg élménybeszámolót írni.. Készítettem magamnak egy szendvicset, és kiülök az udvarra, élvezem a napsütést, és a kellemes szellőt, és a hűséges társamat Lucky-t, aki állandóan a nyomomban van, és mindig letelepszik mellém, ha éppen elfoglalt vagyok.

Ma is lesétáltam vele a partszakadékhoz. Leültem a szélére (ezen a részen nem olyan meredek, mint amilyeneket korábban nézegettünk, és itt kis ösvény vezet lefelé.) és csak néztem a messzeséget, a kövekre verődő hullámokat, a sziklákat a közelben és a távolban, és a teheneket.

Az anyuka kérésére ma az ebédet sem bonyolítottam túl, mert fel kellett használni a hűtőben lévő dolgokat, így sütöttem tojást, szalonnát és waffels (fagyasztott krumpliszerűség) .

A hétvégém is eltelt, szombaton és vasárnap is sokáig aludtam. Szombaton délután elmentem Ligával és Anne-el a pubba ebédelni. Csirkés salátás szendvicset ettem sültkrumpival 5 euro-ért. A (csapvizet) ingyen kaptuk, jégkockával és citromkarikával. Aztán ott is maradtunk estig, és egyre több embert ismertünk meg. Azt néztem, hogy a fiúk/férfiak többsége vagy Frodóra hasonlít, vagy éppen Pumuklira a vörös hajjal és a sok szeplővel, ha esetleg egyik sem, akkor turista. A lányok meg iszonyatosan bírják a hideget. Én pulcsiban és kabátban éppen hogy fázom, vagy ha jó idő van, akkor éppen hogy nem, amíg ők ujjatlan kis nyári ruhákban, rövid szoknyában csacsognak, természetesen mindenkin magassarkú. Itt a körte-forma ruha a divat, mindenkin ezt látni, mérettől és magasságtól függetlenül….(= ha jól áll, ha nem).

Ja itt is ünnepelték az apák napját június 21-én, a boltokban még akciós áron is lehetett kapni a ruhákat ennek alkalmából. (Apa gondoltam rád, utólag is happy Father’s dayt!)

Persze van itt még egyéb furcsa szokás is, például ha az ifjú házasok hazajönnek a nászútról, akkor egy hatalmas partit rendeznek, és olyan ruhába öltözik be társaság, mint nálunk busójáráskor.

Elvileg ma lefoglaljuk a repülőjegyet augusztusra, oda vissza!!! Várom már hogy otthon legyek egy kicsit végre, mindannyian nagyon hiányoztok!!!  Mama, majd készítesz nekem valami finomat? Bármit, csak hazai legyen!! (találtam fagyasztott zsemlemorzsát, úgyhogy már én is tudok rántotthusit csinálni!!!)

Holnap megyünk kirándulni, bár még nem tudom hova, attól függ milyen idő lesz. Ha nem leszek hulla fáradt, akkor majd tudósítok! Millió puszi.

Hurrá, ilyen munkahelyem sem volt még, ahol 2 hét után megemelték volna a fizetésemet. Pontosan 25%-os pocket money emelést kaptam! Persze ez annak a következménye, hogy annyira kiszámíthatatlan az, hogy mikor kell a gyerekekre vigyázni, hogy egyszerűen lehetetlen nyomon követni, mikor mennyivel többet kellett rájuk figyelni. Akad olyan is, hogy az apuka még nem ér haza – mindig rengeteget dolgozik, és ha itthon van, akkor is csak telefonál – az anyuka meg úton van mindenfelé, és 10-11ig sem érnek haza. Ilyenkor átmegyek a gyerkőcökhöz és viszem a laptopomat is. Ha éhesek, készítek nekik valami vacsorát, vagy szendvicset, esetleg egy kis gyümölcssalátát, és persze magamnak is. (általában azt esznek amit én megkívánok – mivel én készítem- hihi).

Van olyan is, hogy kint játszanak az udvaron, én meg az apartmanomban pihenek, szóval nem kell rájuk minden pillanatban figyelni. Most például senki nincs itthon, mindenki a barátoknál, meg fociedzésen van.

Ma lasagnet sütök, és az anyuka meg is kért, hogy mentsek meg neki egy kis adagot, mert annyira jól néz ki, hogy mindenképpen meg szeretné kóstolni. Ő most munka után Galwaybe megy a barátnőivel, kb 1 óra vagy 1,5 az út. Csak holnap jön vissza. Nagyon bírom a nőt, és tök vicces, amikor azt mondja nekem, hogy „good girl” ha például veszek kávét, mert látom hogy elfogyott, és nem kért rá; meg mindent intézek ahogy kell… Az apuka ma hazaér korán, így én is kiruccanok este a lányokkal a pubba. A péntek a legjobb nap, mivel szombaton egyikünk sem dolgozik, így mind a 6an együtt vagyunk.

Beszéltem a nagymamával telefonon (apai ágon). Meglepetésemre értettem amit mondott (telefonban!!) és utána fel is hívtam az apukát, és átadtam az üzenetet. Viszont a gyerekekért majdnem elfelejtettem menni, mert ma kirándulós nap van, és ki volt írva a hűtőre, hogy „Niamh – 4 o’clock”; „Jack – 6 o’clock”. Azt hittem, hogy akkor kell menni értük a suliba, még jó hogy az anyuka átjött, hogy megyek e 3kor. Vicces, mert reggel megkérdeztem, hogy akkor később kell-e értük mennem, de ezek szerint ő sem mindig érti, hogy én mit mondok (haha!).

Voltam vásárolni Ennistimon-ban, ami egész közel van, méghozzá a Super Value-ban. Van itt SPAR is, meg a nagyobb Ennis-ben TESCO, LIDL, és ALDI is. Jó kis nap volt, beültem a kocsiba, zenét hallgattam, és csak mentem, hegyen völgyön át, néha lelassított valami traktor, vagy annál nagyobb jármű és alig bírtam megelőzni a sok kanyar miatt, de  nagyon élveztem. Hétfőn megyünk a gyerekekkel Ennisbe, és ahogy kivettem a szavaikból feltétlenül be kell majd ugranunk a játékboltba is…

Ma először sikerült továbbmennem a part felé, mivel a bikák és a tehenek másfelé legelésztek, mint eddig. Lementem egészen a partra, de nem volt olyan egyszerű, mivel egyrészt tele volt lyukakkal a föld a tehenek miatt, másrészt meredeken kellett lefelé másznom, harmadrészt pedig egészen érdekes köveken kellett keresztülugrálnom. Közvetlenül a part mentén gödrös kőrengeteg van, amiknek a medrecskéiben kagylók és meggyszerű fura élőlények tanyáztak. Alig bírtam a vízhez menni, mert a hínárszerű növények teljesen belepték a köveket, ezért nagyon csúszós volt.

A víz szép volt, tiszta de sötét, és helyenként világos türkiszkék foltok díszítették.

Állítólag a beachen (strand, kb 1 órányira) él egy delfin, akit Dusty-nak hívnak, és az emberek mellett és alatt szokott úszkálni. Feltétlenül be kell szereznem egy fürdőruhát (mivel azt főleg nem hoztam), és találkoznom kell ezzel a fantasztikus kis élőlénnyel! (annyira hihetetlennek tűnik, WOW!!)

Tegnap voltunk a gyerekekkel a játszótéren, nagyon élvezték. Elkerített, mint nálunk a legtöbb, de ettől függetlenül Lucky (még mindig nem szoktam meg hogy ők „Luki”-nak ejtik) bent randalírozott a gyerekek között. Imádták, amikor megforgattam, vagy meglöktem őket, úgy sikítottak, hogy bele is fájdult a fülem. Hazafelé már nem voltak olyan jók, mert nem akartak szót fogadni. Illetve amikor elindultunk még be voltak kötve, aztán amikor éppen át akartam adni a két vendéggyereket a mamájuknak, láttam hogy a csomagtartóból másznak ki. Elég kellemetlen volt, mert azt hihetik rólam, hogy nem figyelek rájuk, pedig csak a vezetésre koncentráltam, meg arra, hogy merre kell mennem.

Nagyjából bevezettem a délutáni alvást, mert éjjel sokáig fent vagyok, annyira világos van. Kora délután meg nincs sok dolgom, úgyhogy szundi… kész a lasagne, úgyhogy megyek is.

Millió puszi mindenkinek!!! Hiányoztok!

Hihetetlen! Még mindig világos van..  most megy le a nap. Nagyon jó idő volt, éppen kellemes. Ma Jack, a kis angyal megdícsérte a főztömet (sült csirke, krumpli és zöldség). Michael kijelentette ebédnél, hogy ő nem éhes, utána elkezdte nyitogatni a szekrényajtót kekszért… próbálgat a kis ravasz. Ja és állandóan megpróbálnak belógni a kajával a tvszobába. Amit persze én nem hagyok.

Azért nem vagyok ám olyan szigorú, csak amikor kell. Ma például játszottam is velük bújócska-fogócskát… huhh, megizzasztottak rendesen, nem is tudom mikor szaladtam ennyit utoljára. (Talán a tornadresszes tesiórákon még a középiskolában). Alig kaptam levegőt, és folyt rólam a víz, nekik persze meg sem kottyant, rohangáltak még vagy 3 órát…  én csak 10 percig bírtam…majd csendesen belógtam a lakásba, mert végülis az volt a célom, hogy kicsalogassam őket valami játékkal, ne tévézzenek megint bent. Sikerült!

Az az igazság, hogy itt a szülők is rendetlenek, nem csak a gyerekek. De nem csak ebben a családban. A többi au-pair is ezt tapasztalta, főleg a férfiaknál…. Cili! Gyere, segíts helyre tenni őket!!

Jó hír!! Itt nincsenek szúnyogok, viszont bögöly annál több. És csípnek, de nagyon!!! Sőt, még a muslicák is csípnek. Mondjuk a verőcei „vacsoracsatát” nehéz bármilyen élőlénynek is túlszárnyalnia!!!

Szegény gyerekekhez néha magyarul szólok, például ha valamit nem akarnak, akkor azt mondom hogy DE, vagy amikor fényképzetek, azt mondtam hogy, NE ENGEM!!... Ahhoz képest, hogy az elején angolul beszéltem magamban, és a kutyához is, eléggé visszafejlődtem. Arról nem is beszélve, hogy még mindig nem értem amit az anyuka mond, pedig fontos instrukciókat tartalmazhat a reggeli csacsogása. Majd idővel…

Viszont, (anya, hangsúlyozom: ÖNVÉDELEMBŐL) „megtanultuk” Jennyvel az egyik sráctól a csúnya szavakat, amiket valójában csak Jenny tudott megjegyeni. Nekem amúgy sem túl jó a memóriám, egyenlőre a család és a többi lány nevét tudtam megjegyezni. A legközelebbi városok közül is csak egyet.

Gondolok rátok, hiányoztok, és sok puszit küldök a meleg, napsütéses, és gyönyörű Írország nyugati partjáról!

u. i.: Visszavonom a fenti állításomat, miszerint nincsenek itt szúnyogok… Attól még hogy nem látod, igenis léteznek….

u.u.i.: Mondtam már hogy leégtem? Lehet, hogy barnább leszek ha hazamegyek, mintha otthon maradtam volna… hihihihihi.

Végre valahára van annyi szabadidőm, hogy leírhassam mennyi minden történt velem az elmúlt napokban.

Ma nem volt túl sok dolgom, már szinte megvan a napi rutin. Felkelek, átmegyek a házba, elkészítem a gyerekek uzsonnáját, kicsit rendet teszek a nappaliban és az étkezőben, ami egybe van; aztán felkeltem a gyerekeket (hogy mennyire tudnak ragaszkodni az ágyhoz!!!), közben kiválogatom – illetve megpróbálom kitalálni- hogy melyik egyenruha kié lehet, ami elég nehéz, mert kb alig van különbség a 8 éves Jack és a 10 éves Michael ruhái között… Niamh meg mindig mást akar felvenni, mint amit én kigondoltam neki. De ez természetes, mivel ő is lány.

Miután nagynehezen kikecmeregnek az ágyból, és felöltöznek, együtt reggelizünk valamit. Nem könnyű velük, mert nagyon válogatósak. Az egyik nem szereti a rántottát, a másik a tükörtojást, a harmadik a sajtot. Lassan megjegyzem, remélem. Elég fura ízlésük van azért,nem mondom.. egyik reggel készítettem nekik bundáskenyeret, de nem ízlett nekik, csak miután megcukrozták. (fúj)

Reggeli után irány a suli. Elviszem őket kocsival, aztán hazajövök, rendet teszek, takarítok, mosok, vasalok, meg főzök is. Ez a legjobb része, bár nem bonyolítom túl a dolgokat, mert inkább az egyszerű ételeket szeretik, például krumpli, valamilyen hússal, vagy hallal, meg főtt zöldség. Legalább én is egészséges leszek. Fogytam is egy keveset, de mama ne ijedj meg, ez csak azért van, mert sokat mozgok, és csupa egészséges dolgot eszek (sok zöldséget, sok gyümölcsöt). Meg csipszet sem nagyon. Főleg amióta megkóstoltam az ecetes ízűt. Hát az valami borzalmas volt. Megpróbálom a gyerkőcöket is rászoktatni, hogy egyenek több gyümölcsöt, mert állandóan kekszet, meg csokit majszolnak. Összevágtam nekik almát meg narancsot, és ez bejött, elfalatozgatnak belőle egész délután.

A főzés után van kb 3-4 óra szabadidőm, ilyenkor elmegyek sétálni a kutyussal. A múltkor lesétáltunk az part felé, de persze megint nem tudtam lemenni, mert ott legeltek a tehenek, és volt egy bika is a közelben. Így leültem a kőfal egyik kényelmes kövére, és csak  néztem a vizet, hogy milyen kék és milyen szép a táj. Annyira jó volt látni, hogy minden állat „szabadon” békésen él, látni ahogy Lucky (a kutya) kergetőzik a réten egy madárral, és a madár is játszik vele, le-leszáll hozzá.

A pubokban sokszor kérdezik, hogy mit csinálok én itt Doolinban, ebben a kicsi faluban. Biztos olyan furcsa nekik, mintha nálunk valaki egy tanyán ájuldozna, hogy milyen szép és  milyen jó ott lenni. De engem tényleg rabul ejtett ez a hely. Az a jó, hogy most kezdődik a nyár, ilyenkor sok turista jön, és a pubok is állandóan tele vannak (mind a négy).

Szóval a szabadidő letelte után, 3kor megyek a gyerekekért az iskolába, néha begyűjtök más kölyköket is, és hazaviszem őket. Aztán leckeírás… de már csak egy hétig. Aztán megyünk kirándulni, és elmegyünk a közeli „beach”-re is. A hatalmas sziklák után van, egy homokos partszakasz, ahol elvileg szoktak fürdeni emberek, bár azt mondták, hogy iszonyat hideg a víz.

Hétvégén felajánlották, hogy mehetek velük Törökországba, ami kb annyiba kerülne, mintha hazamennék, mert nekik van ott egy apartmanjuk és csak az utat kellene fizetni. De én inkább hazamegyek (persze azzal a feltétellel, hogy otthon nem fogok takarítani, mert nem viszem haza a munkát… hihi, Bocs Ancsa ).

Na, pár szó a többi au-pairről:

Jenny – a francia lány, talpraesett, belevaló csaj. Szeret bulizni és ismerkedni, és jól beszél angolul. (mindenki jobban beszél angolul mint én, de hát nekik már van 1 hónap előnyük). Ő a másik, akinek adtak kocsit. Neki is borzasztó fucsa volt megszokni a bal oldali vezetést

Anna – ő német, vele találtam meg a legtöbb közös szálat, sok mindenben hasonlítunk, és rengeteg mindenről el tudunk beszélgetni. Ő is életrevaló, és nyitott.

Júlia – ő a másik magyar lány, nagyon szimpi, néha átmegyek hozzá dumálni, sőt a múltkor teniszeztünk is együtt babavigyázás közben.

Anne – ő litván, ő is aranyos nagyon, de vele még nem sokat beszélgettem, mert mostanában nem jött ki velünk esténként.

Liga – ha jól értettem angol, bár ebben nem vagyok biztos. A lényeg, h ő a legcsendesebb, és vele nehéz beszélgetni. Pedig neki az angol az anyanyelve, tök vicces, hogy a többiekkel próbáljuk megérteni egymást, neki pedig nem lenne nehéz, mégsem túl beszédes.

Van még egy srác, Keath (azt hiszem így írják), ő amerikából, San Fransicoból jött nyárra, egy „hotel”-ben (én inkább panziónak hívnám) dolgozik, és ő is ebbe a társaságban mozog néha. Azért néha, mert ő esténként dolgozik, amit én nem bánok, mert el lehet vele poénkodni, de kicsit egoista, és amúgy sem mindig értem, h miről beszél. Néha tud vicces lenni, szóval el lehet viselni.

Tegnap közösen egy karaoke partin voltunk egy nagyon kedves idős embernél. Olyan karaoke gépe volt, amibe még floppy-t kell tenni. Nagyon viccesen nézett ki, de jól szórakoztunk. Még én is énekeltem (haha. Az én hangommal. Angolul): az ABBA-tól a Take a chance on me-t. De hallottam hihetetlen szép dalokat is, amiket nem ismertem. Lesz rá egy évem, hogy képezzem magam.

Ja, meg tegnap eltévedtem odafelé, és hiába hívtak a lányok, én nem tudtam megmondani, hogy hol vagyok, ők meg nem tudták megmondani merre menjek. Itt minden olyan egyforma. Mármint az utak, a házak, meg a táj is… De visszataláltam a faluba, aztán megtaláltam őket is. Azt hiszem be kell szereznem egy térképet…

A vezetés pedig már egészen jól megy, már én uralom az autót, még akkor is, ha ilyen nagy! Hétvégén, a pubból hazafelé alig bírtam kiállni a parkolóból, mert valami dzsip odaállt a parkoló másik oldalához (nincs sok távolság), pont mögém. Na, az meleg helyzet volt. Nem láttam semmit, mert ködös volt az idő, és valami esett is. De megoldottam.

Az itteni emberek is jófejek, mindenki pubokba jár, meg elvan a munkájával. Esténként szoktunk beszélgetni a helyiekkel, vannak azért furák köztük. Pl valaki megpróbálta megmagyarázni a német lánynak, hogy Németországnak nincs tengere, és valaki azt sem tudta, hol van Magyarország, kb India mellé képzelte el… (megbocsátottam, mert ahogy néztem, nem hajszolják őket túl a tanulásban)

Azt hiszem mára eleget írtam, igyekszem holnap is írni! Most elmegyek egyet sétálni, bár eddig is levegőztem, mivel a „kertben”, azaz a mezőn is tudok netezni.

u.i.: itt annyira meleg van, hogy tegnap eléggé le is égtem, és majd megdöglök egy pólóban és egy rövidnadrágban. Van néhány felhő, és a szél is kellemes, ha néha fújdogál. Azt hittem hogy fázni fogok, és nem hoztam szinte semmi nyári ruhát, úgyhogy vennem kell majd néhányat.. ajjaj, borzasztó!!! (hahaha)

Az a legfurcsább, hogy este 10 , fél 11 felé még világos van, kb akkor megy le a nap. Nagyon szokatlan. Azért is szoktam olyan későn lefeküdni… De azért pihenek eleget, ne aggódjatok!

Pont egy hete érkeztem ebbe a fantasztikus országba. Egy hete délután 13.32 körül szállt le a gép Bécsből Dublinba. Bécsben azért a nagy és „hosszú” előkészületek és a „körültekintő” bapakolás után, egyedül, remegő gyomorral állva a sorban, hogy becsekkoljak, kicsit elfogott a rémület. Méghozzá azért, mert mindenkinél csak útlevelet láttam (az én soromban is). Persze, köztudott, hogy az eu-n belül nem kell, de eszembe jutott, hogy mintha az irinyó-pirnyó apróbetűs csillagozott részben olvastam volna olyat, hogy ettől függetlenül néhány légitársaság kérheti, úgyhogy érdemes utánajárni. Na én ezt kihagytam. Már az egész életem lepergett előttem, mire sorra kerültem. – Mivel más nem maradt – kedvesen mosolyogtam. Szerencsére nem németül kérdeztek, és még nagyobb szerencsémre csak annyit hogy van e más cuccom. Ezután peregtek az órák és már fel is szállhattam a gépre. Én voltam az első akit átvizsgáltak a kapunál, persze itt sem volt fogalmam arról, hogy mit hogyan hova, és inkább próbáltam szájról olvasni, mit is kérdeznek tőlem.

Kicsit meglepődtem amikor megláttam az kb 60-80 fős gépet. Kicsi volt, és zöld. Teljesen zöld. (háromlevelű lóherével a hátulján… miért nem négy?!?!?!) Mivel nem egy Malév gép volt, mint amivel még anno 2000-ben ( ~kisiskolás koromban) utaztam, (megjegyezve, hogy akkor csalódott voltam amiért a felszállás lájtosabb volt mint egy lift), ezzel a géppel minden lökést lehetett érezni. Meg ahogy dőlt jobbra és balraa gép, hát az valami mennyei volt. A szívem a torkomban dobogott (legközelebb erre gyűjtök, nem a vidámparkra), közben felmértem a terepet: mellettem egy idős hölgy ült halál nyugodtan szürcsölgetve a kávéját, és újságot olvasott. Észre sem vette, hogy amit rendelt „snack box” tartalma szanaszét gurult..

Én szinte végig az ablakra tapadtam, és gyönyörködtem a látványban. Mesés volt az a sok felhő, mint rengeteg vattacukor, tejszíntenger, és habcsók. Az egész repülés félelmetes volt, és lenyűgöző egyszerre. Boldog voltam. Én. Egy repülőn. Írországba!!!

Hozzá kell tennem, hogy a repülőút hosszabb volt a vártnál (számomra), mivel tapasztalatlan légi utazóként fogalmam sem volt, hogy az ottani időt jelölik meg érkezési időnek. Persze, utólag logikus. Gondoltam 11.50-kor szállunk fel, és 13.35-re érünk oda. Csodálkoztam is, hogy miért rendelnek még az emberek szendvicset, amikor pár perc múlva le kell szállnunk. Jó esetben. Az időeltolódás miatt 1 órával tovább tartott az út. (Biztos bemondták a pilóták, de egyrészt nem figyeltem, másrészt nem értettem). Gyors csomagfelvétel, és már a reptér előtt is voltam. Keresetem a 90/91-es buszt, amit már jóelőre kinéztem magamnak, de nem volt ilyen. Egy járat ment csak a huestoni vasútállomásra, 6 euróért – női sofőrrel!! Az emeletről végignéztem Dublint, ahogy végighaladtunk rajta, és találkoztam 2 magyarral is.

Az állomáson csak drága jegyet kaptam, és sokat, kb 2 órát kellett várnom még a vonatra, ami elvisz Doolin felé. Hősiesen húztam magam után a 21.8 kg-os bőröndöt, és meg is találtam a különösen szép vonatom, miután átmentem egy normálisan kialakított jegyellenőrző rendszeren (olyan mint a parkolókban). Ahogy néztem a tájat, nem láttam olyan hatalmas különbségeket Magyarországhoz képest. Ugyanolyan bokrok meg fák. Azonban ahogy távolodtunk Dublintól, egyre furcsább házakat  és egyre több birkát, tehenet meg lovat láttam. Athenry-ban  kellett leszállnom, és ott várt az apuka, és a 10 éves Michael (Mihál). Persze a másik oldalon, ahova egy felüljáró vezetett. Szerencsére felismertek, mert nem tudtam volna hozzájuk önerőmből átjutni.

Következett egy 1-1,5 órás út. Érdekes érzés volt. Igazából fel sem fogtam, hogy hol vagyok, nem értettem hogy mit mondanak, és szorosan kapaszkodtam az ülésbe, mivel elég szokatlan volt, hogy az autók a másik oldalon jönnek szembe, és az iszonyat keskeny és kanyargós, beláthatatlan utakon 80-100-al mentünk. Az i-re akkor került fel a pont, amikor az apuka azt mondta, hogy hát biztos hogy akkor a 8 gyerekre való felügyeletet be tudom vállalani? Először azt hittem, hogy ugrat. Aztán megijedtem hogy mégsem. De szerencsére igen. Aztán pedig felhívta az anyukát, hogy megérkeztem, és hogy rettentően sírok, és haza akarok menni. Vicces volt. (Apa, látod, átverésben nem vagy egyedül ).

Megérkeztem, és bemutatkozás, meg „beszélgetés” (ami azt takarja, hogy ha nem értettem vmit, akkor találomra válaszoltam yes-t vagy no-t attól függően, hogy eldöntendőnek hangzott-e a kérdés v nem)

Kaptam vacsit: húsgolyót, töltött csirkét, tésztával, krumplival és zöldséggel. Ennél már csak a reggeli volt érdekesebb: tükörtojás, amit félúton megfordítottak, sült sonka, sült virsli, és bab. Valahogy mindig hozzáraktak valamit ami nekem nem illett oda. De azért nem volt rossz.

A szállásom felér egy lakással (így is hívják itt: flat). A család háza mellett van egy kisebb, olyan nyaraló jellegű építmény, aminek az aljában van az anyuka irodája, és a fenti rész az én birodalmam külön bejárattal. Van egy hálószobám dupla ággyal (kényelmes), fürdőszoba, egy nagy konyha-nappali, mosógéppel, sütővel, szóval mindennel. Szép, tágas, fényes, és sosem vagyok egyedül.

Az első reggel arra ébredtem, hogy macskák nyávognak. Kinyitottam a szemem, mert elsőre nem tudtam hol is vagyok. Kinyitottam a szoba ajtaját, és ott tobzódott 4-5 macska. Ők is megijedtek meg én is. Aztán rájöttem, hogy a kedves kis Lucky (ír szetter) ki tudja nyitni az ajtókat, és ezt tette aznap éjjel is.

Ezalatt a pár nap alatt megismertem nagyjából a falut (holiday village), és a családot is. Az anyuka: Clare biztosítással vagy kárrendezéssel foglalkozik, nem tudom biztosan, az apuka pedig útkarbantatró.

A gyerekek aranyosak, bár néha meg kell őket rendszabályozni, de azért őket is megszerettem már:  a 8 éves ikerpár, Niamh {Níf} és Jack tündériek, és a leghangosabbak. Főleg amikor énekelnek. Nekik még 1 hétig van suli, úgyhogy még egy hétig szenvedhetek az egyenruhákkal, melyik kié, melyik méret… (kék ing, és szürke nadrág.. olyan amish féle…)

Én viszem őket a suliba, és megyek értük délután. Uhh a vezetés!!! Már egészen belejöttem, de nagyon szokatlan volt az elején. Bal kézzel váltani ?!?!? nehéz volt. Van egy saját autóm, amit bármikor használhatok, még tankolnom sem kell bele. Néhányszor rám dudáltak már, és néztek csúnyán meg meglepődötten, de már kezdek belejönni. Sőt egyre több helyzetet meg tudok oldani olyan utakon, ahol csak 1 autó fér el. Vagy egy hatalmas traktor jön velem szembe, vagy egy autó 100-al, úgy hogy egyszer csak feltűnik az egyik kanyarban. Persze emellett arra is oda kell figyelni, hogy ne súroljam végig a kocsi oldalát a kőfalon…

Volt néhány „meleg helyzet”, de eddig még nem bontottam le semmilyen „kerítést”. Eddig a legviccesebb az volt, amikor a srácokat hoztam haza, de előtte elvittem 2 barátjukat haza. Nem tudtam hogy merre laknak, ezért kértem, hogy mondják merre menjek. Na ennek az lett a következménye, hogy 6 gyerek visította össze vissza, hogy LEFT!!! RIGHT!!!.... és sikítoztak, amikor hirtelen le kellett fékeznem.

Amúgy gyönyörű ez a hely. Az óceán csodálatos látvány, mindig lenyűgöz amikor reggel felkelek, kinézek az ablakon, és ezt látom. Minden szép zöld, mindenhol várromok, kőfalak, és tehenek. Nem lehet betelni vele, nem is gondoltam, hogy ennyire varázslatos ez a hely. És az idő sem rossz. Mostanában kicsit szeles, de elég egy póló. Az elmúlt néhány napban pedig napos és meleg idő volt. (Néhány rövid zivatarral) J

Vasárnap voltam az anyukával és két barátnőjével a helyi kedvenc pubjukban. Aki azt gondolja, h a B.A.N.K.-osok pletykásak, akkor el kell ide jönniük, mert amit ezek a nők lenyomtak, az nem volt semmit. Legalábbis amit megértettem abból amit mondtak. Hát a nyelvi nehézségek még megvannak. A gyerekeket megértem, de a szülőket kevésbé. Néha akad is ebből félreértés, például mikor az anyuka azt hittem, hogy azt kérdezi van e kedvem sétálni, én erre azt mondtam, hogy persze, mehetünk. Közben azt mondta, hogy a barátnőivel el megy sétálni, és fél órán belül itthon lesz. :S

Találkoztam a helyi au-pairekkel is, van  francia, német, litván, angol és még egy magyar lány. Mindenki nagyon aranyos, már az első este sok közös témánk volt, és amikor elbúcsúztunk, akkor olyan érzésem volt, mintha már hetek óta ismerném őket. Ha minden jól megy – és nem túl drága – akkor megyünk néhányan lovagolni!!! J

A helyi pubok rettentően hangulatosak. Sokkal de sokkal jobbak, mint ahogy a képeken láttam. Van valami megfoghatatlan, és leírhatatlan varázsa. Beléptem, és az a sok felirat, korsó, dísz, zsúfolt, de mégis rendezett, kicsi, de mégis rengeteg ember van ott (minden de minden korosztályból) és szól a zene, esetleg még énekelnek is. Ez a sok szép dolog kárpótolja azt, hogy nem sörözök. Egyrészt mert rettentően drága (3,3dl miller: 5 euro, egy guiness 6-7 euro), másrészt pedig kocsival szoktam menni, mert lusta vagyok olyan sokat sétálni haza, és sosem lehet tudni, hogy mikor kezd esni az eső….

Ma is megyek a csajokkal, úgyhogy mára befejezem az írást.

Ha valaki  meg akar látogatni ne habozzon!! A hétvégéim szabadok!