Márciusban lehetőségünk volt visszaköltözni Doolinba, aminek nagyon örültem. Már borzasztóan nyomasztott a "városi" élet. Kis lakás, ijesztő szomszédok, és nulla szociális élet. Így hát összepakoltuk a cuccunkat, és kibéreltünk egy nyaraló házat Doolinban.

Nagyon nagy szerencsénk volt, hogy időben megtaláltuk ezt a házat, sokan pályáztak rá. A falu központjától 2 percre van, és minden pub max 10 percre.

Aranyos kis ház,  többi házzal ellentétben külön álló, így nem kell tartani attól hogy a szomszédok hangoskodnak. Két szintes, a földszinten egy térben van a nappali, az étkező és a konyha (mosógéppel, szárítógéppel és mosogatógéppel). 

Íme a képek:

A ház elölnézetből. A kék ajtót használjuk, mert az eredeti bejárati ajtóhoz nem kaptunk kulcsot. Az emeleten a kis "erkélyes" szoba a miénk
 
 

A munka továbbra is jó. A DHL egyik ágazatának dolgozom, ami csak itt Írországban van, és innen irányítják a rendeléseket az egész világon. Az orvosok hívnak minket a világ minden részéről, hogy szárazjéggel teli dobozt rendeljenek. A mi irodánk viszi be a rendszerbe a rendeléseket, és a helyi DHL az adott országban megkapja, és felveszi illetve leszállítja a csomagot a laboratóriumba. Nagyon nagy a felelősség, mert mindenféle vizsgálathoz küldenek mintákat, amelyek meghatározott ideig jók csak. Nekünk kell figyelni arra, hogy milyen típusú dobozt foglaljunk le, mennyi időbe telik az út, és egyéb dolgokra, attól függően melyik országról van szó, és melyik laboratóriumba küldik a mintákat. Ha hibázunk, akkor például a betegektől újra kell venni a mintákat. Már ha lehetséges. Például rákos betegektől, gyerekektől akiknek alapból megterhelő  vizsgálatokon kell keresztül menniük.

De ettől eltekintve a hangulat nagyon jó az irodában. 13-an vagyunk, a világ minden tájáról. Van szlovák, lengyel, német, spanyol, angol, francia, olasz telefonos is, és az én kedvencem egy lány a húsvéti szigetekről. Iszonyat sokat nevetünk, és viccelődünk. Volt már párszor, hogy ki kellett mennem a mosdóba, mert úgy nevettem, hogy már sírtam :D 

Néha nagy a nyomás, például reggelente 8-10ig mert 10kor van egy határidő meghúzva, és addig mindent be kell vinni a rendszerbe ami a következő napra vonatkozik.

A cég viszont sokszor próbálja enyhíteni a  helyzetet. Például amikor ünnepnap van (és mi dolgozunk) akkor kényelmes ruhában (sportosan) lehet menni dolgozni, és rádiót is hallgathatunk. Volt már olyan is, hogy csak azért engedték meg mindezt egy hétig, mert nagyon jó idő volt. Sőt, egyszer pizzát is kaptunk, fejenként egy nagy pizzát, és egy doboz kólát!

Az egyetlen ami nehéz, hogy nagyon oda kell figyelni, és 100%-osan teljesíteni. Akkor nem lesz baj :)

 Nem megerősített forrásból hallottam, hogy a mai nap az év legeslegdepressziósabb napja. Lehet, hogy azért, mert senkinek nincs pénze az ünnepek után, most kapják meg az emberek a bankszámlakivonatokat, hamar sötétedik, és hideg van...

Nekem mégis a mai nap nagyon jól alakult. Már egyáltalán nem tudok semmi rosszat mondani a munkahelyemről, nincs okom panaszra. Clive az elmúlt pár napban sokat változott, rendesebb, többet segít, azt hiszem mi hárman jó kis csapattá kovácsolódtunk. Igaz én és Nikola még mindig többet dolgozunk, de eközben Clive elrendezi nekünk az adóvisszaigénylést, meg hasonlókat, amiknek nekünk külön kéne utánajárnunk.

2 hete besegítettem egy másik kávézóban is, úgyanebben a Café Noir láncolatban, ugyanazzal a tulajdonossal. Csak 4 órát voltam ott egy szombati napon, és az ottani menedzser felhívta a tulajdonost, hogy tegyen át engem hozzájuk. Gondolom ennek az volt az oka, hogy én voltam az egyetlen, aki rendesen, lelkiismeretesen csinálta a dolgát. 

Nekem viszont eszem ágában sincs odamenni, mert a város másik végén van, a mostani helyem pedig egy sarokra. Egy másik ok, hogy itt már mindent színvonalasan feljavítottunk, kidolgoztunk, és megvan a mindennapi rutin, mindenki tudja mi a dolga.

A másik helyen viszont nagy fejetlenség van, senkinek nem érdeke hogy jól dolgozzon, vagy tisztán tartsa a helyet. Ha odakerülnék akkor állandóan csak a morgás menne, ki miért hibás, amit szerencsére sikerült kiküszöbölni mára ott ahol most vagyok.

Azért jól esik, hogy veszekednek rajtam, Clive mondta is a másik menedzsernek, hogy felejtse el, nem hagyja, hogy átrakjanak, főleg, hogy hivatalosan én csinálom a legfinomabb kapucsínót!

A hétvégén végre Doolinban voltunk. Brian szülei elfoglaltak voltak, az anyukája Angliába ment meglátogatni Brian nővérét, aki most költözött londonba, illetve elmentek egy focimeccsre. Az apukája pedig egy életmentő-csónak tanfolyamot vezetett, valahol távolabb. Szóval megkértek minket, hogy vigyázzunk a panzióra..

Végre találkoztam ottani ismerősökkel is. Pénteken csak beültünk a pubba és beszélgettünk. Ott volt az egyik helyi törzsvendég is, kalózos beütésű, kicsit hippi stílusú pasas. Ő mesélt egy érdekes dolgot: a kelta házasságot! Állítása szerint (nem tudom mennyira megbízható az öreg) régen kelták úgy házasodtak, hogy a menyasszony és a vőlegény a nagy tűzrakó ünnepségeken átszaladt a tűzfalon, ezzel pecsétele meg a házasságot, de csak egy évig! Az egy év elteltével választhattak, hogy újra megismételik, és folytatják életüket együtt, vagy pedig úgy döntenek, hogy külön válnak az útjaik.

Ezt nagyon érdekesnek találtam...

Buék mindenkinek! A karácsonyi finomságokkal és a családi szeretettel telve megint Írországban találtam magam. Szinte alig eszméltem fel a szilveszter utáni másnaposságból, mikor már vissza is érkeztem. 

Megkezdtem a terveket az idei évre. Spórolás kocsira, rendezvényszervező tanfolyamra, és világlátás, remélhetőleg ausztráliába. 

Addig is munka, munka munka. A kávézóban most már jobban mennek a dolgok, először ki nem állhattam az új "menedzsert", de most már csak egyik fülemen be a másikon ki! Már 3 hónapja dolgozik velünk, és Nikolával azon találgatunk, hogy meleg e vagy nem. Például amikor Nikolával (a lengyel kollégámmal) arról beszélgetünk kinek milyen volt a hétvégéje, ki hány vodkát meg sört ivott meg, Clive ("Klájv" a srác) elkezdi mesélni, hogy hogyan díszítette fel az új lakását, milyen virágokat, füstölőket, gyertyákat és díszpárnákat vett. Ez mindig nagyon vicces, de ami még ezt is túlszárnyalja, hogy minden hónapban vagy egy hét amikor kibírhatatlan. Mindenki tippelhet miért :D

A tulajdonos is be-be szokott nézni a kávézóba, körbenézni minden rendben van-e, vagy csak úgy. Hétfőn is bejött, mert Clive-al akart beszélni, és kért tőlem egy kapucsínót. Mielőtt elment, megdícsért, hogy én csinálom a legjobb kapucsínót az összes kávézó közül, és ha mindenki ilyen finomat csinálna, akkor nem lenne csődben az üzlet. Ez nagyon jól esett, mert általában mindig csak hibát talál akármikor jön. Legalábbis Clive ezt mondja, de neki sem lehet mindent elhinni, néha úgy érzem csak kitalálja a dolgokat, hogy mi rosszul érezzük magunkat, és hogy érezzük ő a főnök. De hiába próbálkozik, mert mint főnököt nem tiszteljük. Ez akkor lenne lehetséges, ha csinálna is valamit. Legtöbbször telefonálgat és leül másokkal beszélgetni, miközben mi sürgünk forgunk, hogy kiszolgáljuk a tömeget. De már az is elég jól megy, hozzászoktam a stresszes ebédeltetéshez. 

Doolinban még nem voltam, most hétvégén megyünk, alig várom, mert ott van a két spanyol lány, és itt limerickben senkit nem ismerek. Kicsit nehéz család és barátok nélkül, de remélhetőleg ez változni fog!

Minden 3 héttel ezelőtt kezdődött… utolsó hétvégét töltöttem a családdal. Furcsa volt számolni a napokat, egyrészt nem akartam menni, másrészt viszont minden nap egyre kevesebb kedvem volt dolgozni. Végül eljött a búcsú napja. Nagyon rövidre sikerült, mert nem akartam elsírni magam. A gyerekek olyan aranyosak voltak, még a legidősebb fiú is megszorongatott rendesen, aztán gyorsan bevágódtam a kocsiba, mert már potyogtak a könnyeim. Ahogy kihajtottunk a főútra, már kaptam is egy sms-t Clare-től, hogy már most hiányzom nekik, és még egyszer köszönnek mindent, és bármikor szívesen látnak. De már nem volt vissza út. Előttem volt a városi élet..

Másnap rögtön kezdtem is a Café Noir nevű kávézóban, ami egy sarokra van az új lakástól. Első nap elég húzós volt, sokan voltak, és rengeteg mindent kellett megtanulnom. Persze a felét nem jegyeztem meg annak amit elmutogattak. Két lány volt rajtam kívül, Nikola és Aoife (Ífa). Nikola lengyel származású, kb 25-30 körül lehet, nem árulta el. Van egy kislánya, a barátját 4 hónapos terhesen otthagyta mert egy idióta volt, most a kislánya 3 éves, egyedül neveli, de jól megvannak. Aoife 20 éves ír, csak 2 hetet dolgoztam vele, mert visszament fősulira. Hát mit ne mondjak nem volt egyszerű az első hét. Tele voltam égési sérülésekkel, amiket folyamatosan beszerzek, és sok mindent elrontottam. De nem meglepő, hiszen egyből mindent kellett csinálnom: kávét (minden félét), szendvicseket(nyitott, zárt, meleg 4 féle kenyérből), salátákat, a 7 féle szósz nevét, levest meg (főleg francia elnevezésű) egytálételeket felszolgálni, a péntárgépet használni, felismerni azokat az embereket akiknek nem kell fizetniük, leszedni az asztalokat, mosogatni a mosókonyhában, ismerni mi hol van a hűtőben, rendelni amire szükségünk van kb 14 különböző helyről, papírokat kitölteni arról, hogy reggel mennyi a hőmérséklete a 4 hűtőnek, meg a fagyasztónak, mi mikor jár le, melyik szállító mit hozott, WC-ket tisztán tartani, fél óránként aláírni, hogy minden rendben van, tiszta és van elég papír meg szappan, megszámolni a pénzt a pénztárgépben, megcsinálni a pénzügyi zárást… Ez bele telt egy kis időbe mire hozzászoktam. Plusz a „ne úgy csináld, így csináld, miért csinálod?” Valamikor 3 dolgot kértek egyszerre, amellett amit eredetileg kellett csinálnom. Egyik nap el is bőgtem magam, már nem tudtam visszatartani, kibuggyantak a könnyeim. Túl sok volt a stressz, én meg nem elég gyors, meg rutinos. De a csajok jó fejek voltak egyébként, próbáltak vigasztalni meg ezerszer bocsánatot kértek, meg elmesélték, hogy ők is pont így kezdték, és a mosókonyhában bőgtek..

Most hogy Aoife visszament a suliba egy srácot küldtek (fogadok, hogy valamelyik másik Café noir kávézóból, és meg akartak szabadulni tőle) aki nagyon idegesítő. Ahogy viselkedik, és ahogy beszél 99,99%ig biztos lennék benne, hogy nem a lányokat részesíti előnyben, de mint kiderült, van egy 2 éves kislánya, úgyhogy ez az elmélet megdőlt. Nem szeretek vele dolgozni, bár nagyon tudja, hogy hogy kell bánni a vevőkkel, rettentően rendetlen. Meg van szabva, hogy a kávégépnél van 2 rongy, különböző dolgokat tisztít. Hát ő mindkettőt össze-vissza elszórja, a földön hever, a pult meg egy nagy rendetlenség. Kicsi a hely, de ő ott hagyja a tejet, ahelyett hogy visszatenné a hűtőbe, vagy csak letörölné a pultot, ahelyett, hogy a kávé csöpög mindenfelé. Remélem felvesznek valaki mást hamarosan!

A többi dolgot már megszoktam, és a legforgalmasabb ebéd időszakot is túlélem már. Meg nem csak én követek el hibát, múltkor Nikola kiborított egy nagy bödön oliva bogyót az 1,5x 4 méteres kis helyre a lehető leges legforgalmasabb időben. Azért is égetem meg magam sokszor, mert nagyon kicsi a hely és képtelenség kivenni a sütőből a kész ételeket miközben 3an nyomorgunk egymás mellett.

Ja és vevők is nagyon furák tudnak lenni. Vannak akik nagyon kedvesek, vannak akiket nem lehet érteni, vagy akik morcosak, esetenként bunkók. Általában üzletemberek viszont alig adnak borravalót. Mivel itt a pultnál kell kérni és fizetni, csak egy pohár szolgál a borravalónak. Az ételek meg szerintem alapból drágák, úgyhogy csak a nagyon aprókat kapjuk. Az első KÉT HÉTBEN 10 euró borravalót kaptam (2 sör), csak úgy a mérce kedvéért Brian 20-40 euró borravalót kap EGY NAP (4-8 sör). A harmadik héten 15 eurót kaptam (3sör), szóval lehet, hogy ez még lesz jobb is.

Általában 4-6 órát dolgozom egy nap, mert lecsökkentették a munkaidőt amiatt, hogy nem volt forgalmas. Reggel és 4 után elég egy ember, de ebédidőben 3ra van szükség. Ja és van 30 perc szünet amit nem fizetnek, de nem mindig van lehetőségünk 30 percig nem csinálni semmit, rengeteg teendő van. De attól függetlenül levonják és nem fizetnek. Ez eléggé bosszantó, mert volt olyan nap, amikor annyian voltak, hogy még wc-re sem volt időm elmenni.

Az új lakás..

Aranyos kis hely, már teljesen berendeztük, szerintem elég otthonos lett. Az első héten nem volt se tv, se internet, és az új telefonomat is eltulajdonították, úgyhogy semmi kapcsolatom nem volt a külvilággal. Azóta vettünk egy jó kis tv-t, előfizettünk néhány csatornára, és végre van internet is. A kis falu után  fantasztikus érzés, hogy bármire szükségem van, 200 méteren belül mindent megtalálok, és a kínai kajától az indiain át bármit ehetek. Van egy kis állat klinika is a szomszédban (erről mindig Ancsa jut eszembe). Sosem tudtam eldönteni, hogy ez egy klinika kisállatoknak, kis klininka állatoknak, vagy kis klininka kis állatoknak.. hihi. A hátránya a városi életnek viszont az, hogy este zajosak az utcák..

Ettől a héttől kezdve hétvégenként Lahinchben fogunk lenni, Samantha lakótársa hazamegy, így van egy szabad szoba nekünk. Alig várom. Gyönyörő a kilátás az ablakból a tengerre, és mindig olyan érzésem van, mintha nyaralnék. Igazi kis vikendlakás!

A hétvégén Brian szüleinél aludtunk, mert Brian nővérének az eljegyzésést ünnepeltük, és a fiatalabbik bátyjának a 6. házassági évfordulója! A nővére 28 éves, és már vagy ezer éve együtt van a barátjával. Közben a panzióban is dolgoztam egy kicsit, majd elmentem a sport napra a kultúrházba, ahol találkoztam Niamh-el. Be nem állt a szája annyit mesélt.

Ja, és a legjobb hír az egész beszámolóból, az hogy lefoglaltam a repülőjegyet haza!!! (még így korai foglalásként is drága volt (300 euró ~ 67 sör)! December 24-én karácsonyi csomagként érkezem! 

Múlt héten befejeződött az építkezés, megérkeztek a bútorok, a függönyök, a festők befejezték a munkát. El sem tudom képzelni mennyibe kerülhetett mindez, de kb 70ezer euróra tippelek... amit inkább nem is számolok át forintra. Gyönyörű lett a ház, de óriási, a 6 tagú család meg én elveszünk benne. Mindenkinek van külön szobája, plusz a vendégszoba ahol én szoktam néha aludni, 3 nappali, egy konyha plusz étkező, 5 fürdőszoba, egy hátsó konyha, ahol a mosógép, szárítógép meg a kacatok vannak. Még leírni is sok. Többet helységet is kell takarítanom, viszont gyorsabban végzek a munkámmal, mert mindennek megvan a helye, a gyerekek összes kacatjának, így nem kell utánuk elpakolnom, csak kiporszívózni, meg felmosni néha. 10kor már végzek is!

Pénteken hatalmas sürgés forgás volt a házban. Michealnak, a középső fiúnak volt az bérmálása, az egész család eljött, rengeteg étel meg ital volt. Sütöttünk, főztünk, és még rendeltek is. Annyi minden volt, hogy nem tudtuk hova rakni. Kb 20 felnőtt volt meghívva, a gyerekeket meg sem tudtam számolni. Még ugráló várat is béreltek (ami itt nagyon népszerű szülinapokon). Természetesen én is kipróbáltam, nem hagyhattam ki! 

Délután 1kor kezdődött a parti, és hajnali fél 3kor mentünk aludni. Még a gyerekek is! Jól bírták az estét, na meg persze jól szórakoztak a részeges felnőtteken... érdekes, hogy itt az felnőttek nem hagynak fel a partizással, még ha családjuk is van. 

Amúgy a srácokkal jól kijövök, a fiúk néha morcosak, vagy verekednek. Az utóbbi időben a kislány, Niamh egész jól viselkedik. Néha kibírhatatlanul tud hisztizni, de olyankor nem figyelünk rá. Bár mostanában egy kis angyal. Ma azt mondta, amikor hazajött a barátnőjétől, hogy én főzöm a legjobb ételeket! hát nem aranyos???

 Visszatérve Írországba, sok munka várt rám. Dolgoztam a panziókban, és a gyerekekre is vigyáztam, miközben mostam, meg vasaltam. Ma végre volt egy kis időm lazítani is. Készítettünk szendvicsket, nasit, beraktuk egy kosárba, és a tengerpartra indultunk a gyerekekkel. Az idő rettentően jó volt, egy kicsit fújt a szél, de ettől függetlenül kellemes volt sütkérezni a parton. A lányok meg a srácok pedig be és ki rohangáltak a vízből, mert azért az borzasztóan hideg volt, de nagyon élvezték. Legalább két órát töltöttünk a parton, de a víz már egyre jobban elért minket, a végén már a sziklákon telepedtünk le. Ezután a srácok elmentek a játszótérre még egy fél órára, aztán hazaindultunk (mert útközben kiderült, hogy az uzsonnás kosarat természetesen otthon hagytuk), de azért benyomtunk még egy nagyon fincsi csavart fagyit, csoki öntettel!

Miközben én még befejeztem a félbehagyott házimunkát, a lányok állatfigurákat festettek a kövekre, amit a tengerparton gyűjtöttek, a fiúk meg elmentek focimeccsre.

Nagyon jól esett ez a kis lazítás a mai nap, de majd újra aerobikra is kell járnom, mert az otthoni varázslatos ízeknek, és a sok mama főztjének köszönhetően kigömbölyödtem.

 Csütörtök este fáradtan, de élményekkel annál inkább megpakolva értem vissza Írországba. Pénteken egy kis munka, na meg szombat reggel is, mert a család éppen költözött egy ideiglenes házba (a hotel nyaralóinak egyikébe), amíg az építkezés folyik. Szombat délután 2kor Briannel útnak indultunk. Igaz, hogy Dublinba Galwayból (kb 1 órára van Doolintól, ahonnan a busz indul) 4 órába telt, csak 1 euro-ba került. A busztársaság weboldalán ha jó időben, vagy jó előre lefoglaljuk a jegyet, akkor találunk ilyen lehetőségeket. Végülis hol máshol lehet átszelni egy országot 1 euróért?!?

A reptéren már úgy közlekedtem mint a busz- illetve a vasútállomáson. Szokásos becsekkolás, bőröndellenőrzés, várakozás. Mivel Manchester nagyon közel volt, a macera a fel- meg leszállással több időt vett igénybe, mint maga az út.

11 körül értünk a hotelbe - ami inkább vmi középkategóriás szállásnak mondható volt, de megfelelt a célnak. Vasárnap szerencsénk volt, egész nap ragyogó idő volt, kicsit hideg, de végig sütött a nap. A szálláshoz reggeli is járt, de annyira nem volt jó ízű, mint az ír, pedig ugyanazból az összetevőkből áll, csak úgy látszik az alapanyagok teljesen eltérőek. Nem tudom, hogy részleteztem-e már, hogy a hagyományos ír illetve angol reggeli miből is áll. Először is vannak a sült virslikolbászkák: ezt a legnehezebb definiálni, mert finomabb mint a virlsi, de nyersen nem lehet megenni, és kevésbé fűszeres, de éppen elég finom; sült szalonna, tojás, kis sült hurkakarikák (véres-májas) és paradicsom szószos bab. Minden hétvégén ezt reggelizünk, plusz amikor tehetem. Na az angol reggeli - legalábbis amit ezen a helyen szolgáltak fel, feleannyira sem volt jó. A kolbász forgács állagú és ízű volt, a kis hurkakarika pedig óriás volt, tele hatalmas mócsingokkal, az ízét pedig inkább nem is részletezném.

A reggeli után lazítottunk egy kicsit, aztán irány a stadion! Rengeteg ember volt, de hamar megtaláltuk a helyünket, és nem kellett sorban állni, vagy várni. Az egyik sarokban ültünk, de nagyon közel a pályához.

A meccs első perce büntetővel kezdődött, amit egy gól követett. A meccs hátralevő részében különösebben nem történt semmi, de nagyon élveztem, mert közel voltam a játékosokhoz, és láttam mindent.

Másnap megnéztük európa egyik legnagyobb bevásárlóközpontját a Trafford centert. Nagyon hangulatos hely, álom a vásárlás (kicsit több pénzzel). Belül mindenféle hangulatú és stílusú díszítő elemek vannak. A főcsarnok úgy van kialakítva, mint egy hatalmas óceánjáró hajó, máshol mediterrán vagy egyiptomi stílusú "utcák" voltak. A főbejárat pedig úgy nézett ki, mint egy hatalmas színház főlépcsője.

Fárasztó egy utazás volt, de ez is megérte. Ez a két kép készült, mivel nem volt nálam fényképezőm. Megint.

 Csütörtök reggel fél háromkor keltünk Apával, mert 6-ra legkésőbb a reptérre kellett érni. Fáradt voltam,  de egyben vártam is az utat, mert most kivételesen Velencén keresztül utaztam vissza Írországba. Így olcsóbb volt a jegy, mint közvetlenül. Körülbelül 8ra értem Olaszországba, volt 6 órám a csatlakozásig, így felültem egy buszra, és irány Velence! Szerencsére a reptérről indítottak olyan buszokat, amelyek kifejezetten a járatok indulásához igazodtak, így 4 órát tudtam a városban tölteni. Hideg volt, és köd, de ettől függetlenül  én élveztem ezt a kis kirándulást. A buszról olyan házakat láttam, mint amilyenek a régi filmekben vannak, pl. Zorro-ban. Tipikus mediterrán stílusú óriási ház, körülvéve egy hatalmas birtokkal, és szőlőültetvénnyel. Egy óra volt a repülőterről a városba az út, szundítottam is egy kicsit. Amikor odértem, várni kellet egy fél órát, mert a információs iroda még nem nyitott ki. Vettem egy térképet, és adtak hozzá egy utikalauzt. Próbáltam megfejteni, hogy merre megyek, és hol vagyok, de egyáltalán nem sikerült rájönnöm. Elindultam egy irányban, és csak megjegyeztem merről jöttem. Nekivágtam (a még otthon újonnan beszerzett) rózsaszín kis gördülő bőröndkémmel, és róttam az utcákat. Bár eléggé fagyos volt az idő, engem mégis magávalragadott az utcák, a házak, a csatornák, és a gondolák hangulata. Az összes kirakatban fényes, díszes, csiri-csáré maszkokat lehetett kapni, tollasat, csillogót, csipkéset, fodrosat. Legszívesebben vettem volna néhányat, és kerestem volna egy bált, ahol azonnal fel tudom venni. A ruhákról nem is beszélve. Na meg a csizmák! Húúú de jól be tudtam volna vásárolni! Csak hát azért ott is drága az élet. Viszont az egyetlen dolog amit nem hagyhattam ki, az az étel. Két óra után átfagyva beültem egy kis vendéglőbe (ami kívülről kicsinek tűnt, de belül tágas volt, és inkább hasonlított egy étteremre. Kértem a kedvenc ételemet, egy igazi olasz lasagne-t. 100%-kal állíthatom, hogy a legeslegfinomabb lasagne volt, amit valah is ettem! Sajnos a pizzára már nem futotta, meg nem is voltam éhes, de még mindig számban érzem az egyedi olasz ízeket.

Sajnos az étteremben sem volt túlságosan meleg, ahogy néztem nem is volt radiátor vagy ilyesmi. Ez persze nem tett jót a náthámnak, de hősiesen fújtam az orrom, és krémeztem, hogy ne nézzek úgy ki mint Rudolf a rénszarvas. A busz indulása előtt még betértem egy kávéra, és beszélgettem egy szicíliai házaspárral, akik szintén a pesti járattal jöttek, és Palermo-ba utaztak tovább. A fiukat voltak meglátogatni, aki Pesten dolgozik. Németül beszélgettünk. Az olaszok elég furák. A nagy orrukkal, karakteres arcukkal, hatalmas szemöldökükkel párosítva a beszédstílusuk eléggé idegesítő. Jól hangzóak a szavak, de ahogy beszéltek, olyan érzésem volt (mivel alig értettem valamit), mintha állandóan veszekednének, vagy káromkodnának.

Visszajutottam a reptérre, már eléggé fáradt voltam, és még hosszú út várt rám. A második járat majdnem két óra volt, és hangos, mozgolódós. Az olaszok nem tudtak a seggükön maradni, folyamatosan dumáltak, meg mászkáltak. A légikísérőknek úgy kellett rájuk szólni, hogy üljenek le, mert nem tudnak közlekedni az ülések között, nem tudják végezni a munkájukat.

Végre megérkeztünk Dublinba. Pont elértem a buszomat, ami Galwayba vitt, ahol Brian már várt rám. A busz sokkal kényelmesebb volt mint a repülő, az egész napos utazás után jól is esett elterpeszkedni az üléseken. A buszon aztán volt minden nemzetiségű: olasz, lengyel, japán, meg még ki tudja. (Meg én :D)

Borzasztóan hosszú nap volt, de megérte!

Sajnos a telefonommal tudtam csak képeket csinálni, és későn jöttem rá, hogy rossz volt a képbeállítás, így nem túl élesek a képek. Nagyon bánkódom emiatt, de majd talán egyszer újra eljutok, és szebbeket készítek!

Az elmúlt pár heti hallgatás is arról tanúskodik, hogy minden ugyanolyan mint régen.

A házzal kapcsolatos munkálatok folyamatosan zajlanak, minden reggel munkások fúrnak, kalapálnak, és a többi.

Mostanában a megszokott hétköznapokat felváltotta a karácsonyi készülődés. Clare hatalmas mennyiségű ajándékot vásárolt össze, az ennivalóról nem is beszélve. Nekem egyáltalán nincs karácsonyi hangulatom, holott 2 nap múlva itt van. Illetve itt Írországban 25-én ünneplik a karácsonyt, nem 24-én szenteste. Nagyon hiányzik a család, meg az igazi fenyőfa illata a szobában. A család már akkor feldíszítette a műfenyőt, amikor visszajöttem december elején. Már teljesen megszokott látvány a szobában, az ajándékok egy része (!) is ott tornyosul már mióta, és a gyerekek mindig kikunyerálják, hogy egyet hadd bontsanak ki. És még mindig van nekik valami meglepetés.

Nekem az egyetlen ami erre az időszakra emlékeztet, az a hó. Pár napja esett egy kicsit, talán 1 centit.  Na hát itt megállt az élet. Persze itt az emberek erre nincsenek felkészülve, de annyira mulatságos, hogy mi otthon kinézünk, és azt mondjuk: " ez nem is hó, még a füvet sem takarja el", itt meg másról sem beszélnek a rádióban, tévében, csak hogy micsoda katasztrófa. Persze az utakat nem tisztítják, mert nincs mivel, és az autóknak sincs téli gumijuk. Azt mondják, hogy nem szokott ilyen hideg lenni télen, de állítólag tavaly is ilyen idő volt, szóval akiknek dolga lett volna felkészülni rá, azon valószínűleg sokkal jobban el voltak foglalva azzal, hogyan tegyék a zsebükbe a pénzt. Na, hát éppen karácsonykor nem fogok mérgelődni ezen, de életveszélyesek az utak, én is mindig nagyon lassan megyek, de így is kisodródik az autó hátulja egy-egy kanyarban. Viszont minden rosszban van valami jó: a gyerekek megtanulták végre bekötni a biztonsági övet, SZÓ NÉLKÜL!

A mai nap a felkelés nem ment úgy mint a karikacsapás, már megszoktam, hogy nem kell korán kelnem, és egy kicsit átrendeződött az életritmusom is. Azt hiszem vissza kell szoknom ahhoz a jó szokásomhoz, hogy ha csörög az ébresztő, egyből kiugrom az ágyból, mint régen (kivéve amikor még réges-régen anya ébresztett, és azzal kezdte, hogy kinyitotta az erkélyajtót. Na azok után ki akarná ledobni magáról a takarót, és kipattanni az ágyból). Miután kétszer lenyomtam az ébresztőt, nagynehezen rávettem magam, hogy felöltözzek - ami a téli hónapokban nem annyira akaródzik, de annál gyorsabban megy . Brian vitt el a házhoz, az autó ajtaját alig bírtuk kinyitni, annyira be volt fagyva. Azt hiszem korábban említettem, hogy a család megkezdte a ház bővítését, pont akkor amikor eljöttem. Na, mostanra már sok minden megváltozott.

Clare-el találkoztam először, pont pizsomában telefonált - mint általában - amikor beléptem, és vártam egy kicsit, de egy idő után inkább felmentem a gyerekeket ébreszteni. Nagyon aranyosak voltak, lehetett érezni rajtuk egy kis szégyenlőséget, megszeppentséget, de jók voltak, szófogadók, és rengeteget meséltek. Be nem állt a szájuk az öltözéstől kezdve a reggeliig. Niamh-nek sokkal rövidebb a haja, de nagyon jól áll neki. A fiúk semmit nem változtak.

A házat már elkezdték építeni, egész nap dolgoztak a munkások, néha a frászt hozva rám, illetve a szívinfarktus veszélyét, főleg amikor ledöntötték az egyik falat. Miután végeztem a házimunkával, elmentem a panzióba segíteni. Ott voltam egy másfél órát, majd visszajöttem főzni. Niamh azt mondta, hogy mióta elmentem nem kaptak egy normális ebédet. Ez egy kicsit túlzásnak hangzik, de azért jólesett.

Szóval főztem nekik egy nagyon finom ebédet, de csak a fiúk jöttek haza, Niamh egyből a barátnőjéhez ment, ők vitték balettra is. A srácokkal nagyon jól elvoltunk, a házit is hamar megcsinálták, persze én is segítettem, hogy gördülékenyebben menjen. Sok idő után először tudtam rávenni Jacket, hogy üljünk le, és játszunk valami társast, vagy kártyázzunk. Lehetséges, hogy azért ment bele, mert szeretett volna velem játszani, vagy szimplán csak azért, mert a konyhában hideg volt (mivel az ablak és az ajtó helyén egy nagy lyuk volt, és ott nem tudott sem tévézni, sem videójátékozni). A kártyát nem találtuk, viszont megláttam az "áll az alku" társast, azzal kezdtünk el játszani. Nemsokára Michael és a barátja is könyörgött, hogy hadd játszanak ők is. Amikor megéheztünk, akkor csináltunk szendvicset. Minden pillanatban meglepődök, mennyire aranyosak, mindent megköszönnek, és maguktól elpakolnak, beteszik a tányérjukat a mosogatóba. Azért jót tett ez a kis szünet mindannyiunknak.

Ezen a reggelen csak azért sem keltem fel délig. Gondoltam kiélvezem az utolsó vasárnapot, amikor nem kelek fel arra, hogy a gyerekek fociznak vagy fogócskáznak az udvaron. Kényelmesen megreggeliztem, és egész nap lazítottam (nem mintha ez előző napokban nagyon aktívkodtam volna).  A legmegterhelőbb dolog amit ezen a napon csináltam, hogy összepakoltam azokat a ruhákat és egyéb szükséges dolgokat amiket a családhoz akartam vinni. Vártam, hogy hívjanak, mert azt mondták keresnek, ha hazaértek. Samanthától kaptam egy smst, hogy a család éppen a mellettük lévő pubban ül, és hallotta amint arról beszélgettek a gyerekek, hogy mennyire örülnek, hogy újra velük leszek. Kicsivel később hívott Clare, hogy ha gondolom beköltözhetek, vagy akár reggel is mehetek, ahogy nekem tetszik. Mivel az apartman amiben lakom nagyon hideg ebben az időszakban, inkább Briannél alszom, most otthon van, mert megkezdődött a vizsgaidőszak. Amikor pedig elmegy Limerickbe vizsgázni, csak akkor alszom a házban a családdal. Most nagy spórolást terveztem, és nem akarok csak a fűtésre naponta 4 eurót kiadni. Már nagyon várom a holnapot, mert néha nagyon nehéz tétlenül ülni, sokkal jobban szeretem, ha borzasztóan elfoglalt vagyok. Azt hiszem, emiatt nem kell aggódnom a gyerekek miatt.

A mai nap verőfényes napsütésre ébredtem. Hideg volt, de a nap sokat dobott a hangulaton, nem is lehetett otthon ülni. Karácsonyi vásár volt a legközelebbi kisvárosban, de nem nagyon volt kedvem elmenni, feleslegesen fájdítani a szívem a különböző kütyük nem megvásárlásával. Inkább a természetet választottam. Egy szokásos isteni ír reggeli után délután 2kor jól beöltözve nekivágtunk a Cliffs of Mohernek. A belépőért nem kell fizetni, csak a parkolásért, de mi inkább leparkoltuk az autót kicsit messzebb, és felsétáltunk. Először bementünk az ajándékboltba, ahol kaptam szülinapomra egy szerencsét hozó lóherés fülbevalót és választottam egy szép képeslapot is.  Órákat sétáltunk és rengeteg képet készítettem még a naplementét is végignéztük. Gyönyörű fényképek lettek, de sajnos most nem tudom felrakni valami rejtélyes oknál fogva a gépemre. A kedvencem a sziklák tetején befagyott tavacska, a távolban pedig a végtelen óceán. Csak tanácsolni tudom mindenkinek, hogy ha néha összetornyosulnak a sötét felhők a fejünk fölött,  vagy túl sok nyomás és teher nehezedik ránk, pár óra a természetben a legeslegjobb regeneráló, energetizáló és méregtelenítő terápia.

Kevésbe fagyos reggelre ébredtem, mint az elmúlt napokban. Az egész nap szülinapi hangulatban telt, ilyenkor mindig öröm olvasni az emaileket, smseket, köszöntéseket. Hihetetlen jó érzés, hányan is gondolnak az emberre valójában. Teljesen el voltam kényeztetve. Brian szüleitől is kaptam jókívánságokkal teli képeslapot, és ajándékot. Az est fénypontja a vacsora volt egy étteremben a tengerpart melletti városban. A változatosság és az alkalom kedvéért rászántam magam, hogy halat rendeljek. Többféle ínyencség volt a tálon, főtt lazac és tengeri süllő, plusz egy ráktortának nevezett panírozott gombóc. Bár a halfogások nem tartoznak a kedvenceim közé, sóval, citrommal és fűszeres vajjal ízesítve iszonyatosan finom volt. Én különösebben nem éreztem nagy különbséget a két fajta hal íze között (remélem ráfoghatom arra, hogy nem tenger mellett nőttem fel, és  a tengeri bizgentyűk nem tartoznak a kedvenceim közé). A legjobban a ráktorta ízlett, amit hihetetlenül feldobta a sült tepsis krumpli, amit kapuváron szoktunk enni. Persze volt rengeteg féle köret: sima főtt krumpli, hasábburgonya, főtt répával összepaszírozott krumplipüré, és zöldségek. Az alkalomra való tekintettel gondoltam egy pohár fehérbor illik a vacsorához, de sajnos az íze meg sem közelítette azt a fenséges bort, amit Berni hozott a karaoke party előtt otthon. Ennek a bornak erős szaga volt, legjobban a hipóhoz tudnám hasonlítani, az íze pedig mint a víz. Összességében viszont nagyon jól éreztem magam, és kellemes este volt. A folytatásban (mondhatni kornak megfelelően, vagy úgy is fogalmazhatnék, hogy a megfelelő partiarcok hiánya miatt) nem volt ihaj-csuhaj, dínom-dánom. A pubba mentünk, ott találkoztam a lányokkal. Samantha sütött nekem tortát, Lisa pedig muffint. Kaptunk kést és tányérokat a bárpultos lánytól. Miközben nassoltunk megkezdődött a pub-kvíz. Brian is indult egy csapattal, az egész egy jótékonysági kvízjáték volt, konkrétan az elhagyott állatok megsegítésére. Miután megettük a kis szelet tortánkat, kihoztak csipszet és ínycsiklandozó kis szendvicskéket. Bár éhes nem voltam, és már desszertet is ettem, mégsem tudtam ellenállni egy kis rágcsálnivalónak, és a sajtos-sonkás-paradicsomos mini szendvicsháromszögeknek. Brian engem is befizetett, elvileg része voltam a csapatnak, de sajnos sok hasznomat nem vették, mert egyrészt nem értettem amit a kvízkérdéseket felolvasó pasas mondott (amivel nem voltam egyedül) másrészt fogalmam sem volt a válaszokról (de a pénzt jótékonyságra ment, szóval annyira nem számított). A srácok viszont nagyon jól vágták a dolgokat, több fordulóban is hibátlanul válaszoltak a kérdésekre, így nem volt számunkra meglepetés, hogy ők nyerték a játékot. Mi közben a lányokkal beszélgettünk, elvoltunk, semmi különös nem történt, mondhatni átlagos este volt. Nem voltak sokan amúgy sem, mert senki nincs eleresztve pénzzel, és általában szombaton szoktak bulizni menni. Bizony, már azért nem vagyok húszéves, amikor hajnalig buliztunk, ünnepeltük hogy végre már annyi évesek vagyunk. Viszont a lényeg, hogy nem csak a húszéveseké a világ...

A késő esti visszaérkezést egy nagy szundítás követett, annyira, hogy a hagyományos ír reggelit (amit imádok), azt lekéstem, csak ebédidőben ébredtem fel. Ebédre kínait ettünk, csirkés curryt, sültkrumplival és rizzsel. Nagyon hideg volt egész nap, ezért nem is volt kedvem kimozdulni a házból. Néztem a híreket, és a műsorvezetők el voltak ájulva, hogy  leesett 5 cm hó. Az élet megállt, néhány iskola bezárt, és egyből elkezdték egymást hibáztatni az emberek, hogy ki mit hogyan és miért nem csinál. A helyzetet megnehezíti, hogy itt egyáltalán nem szokott esni a hó, de fagy az van, szóval nem értem, hogy miért nem használnak téli gumit. Az megkönnyítené a dolgokat. Persze nincsenek hókotrók sem. A híradóban képeket mutattak hóemberekről, amiket a nézők küldtek be. Vicces, hogy mekkora meglepetést tud okozni egy alapvető természeti tényező. Mi a helyzet az időjárás előrejelzőkkel? A politikusok meg azt mondták, december végére rendelnek sót. Hihi

Én azért örülnék neki, hogy ha már itt leszek januárig, legalább fehér karácsonyom lenne.

Az embert nap mint nap érik szerencsés és kevésbé szerencsés pillanatok, napok, időszakok.  Attól függ, hogyan tekintünk az eseményekre. Szerdán reggel első alkalommal vonattal mentem a ferihegyre. Mindenre volt időm, előre  becsekkoltam az interneten, így nem kellett sorbaállni. Két órát elüldögéltem a gépre várva. Sorban állás, buszon várakozás (mivel a repülő messze állt a beszállókaputól). Az elsők között léptem be a repülőgépbe, mindenki hamar elfoglalta a helyét, és vártunk az indulásra. Vártunk, és vártunk. A pilóta kb egy óra múlva bejelentette, hogy a kifutópálya túl havas, latyakos, most takarítják le. Hát vártunk. Kb fél órával később már láttam az ablakból, hogy a malév gépek sorra szállnak fel. De mi wizzairrel utaztunk, aminek mint kiderült külön szabályzata van, ezért még egy órát vártunk a szél enyhülésére, hogy felszállhassunk. Na ez a várakozás pont elég volt arra, hogy az utolsó buszt elérjem, ami elvisz Londonban az egyik reptérről a másikra. Hihetetlenül dühös voltam, hiszen eredetileg 6 órám lett volna az átszállásra, és az busz csak másfél óra. De a repülő késett, és a buszmenetrend is pont úgy volt kitalálva, hogy akkor épp nem  jött busz, csak két óra múlva. Szuper. Na, akkor micimackó stílus: gondolj, gondolj, gondolj…  taxi. De nincs annyi pénz nálam. Megkérdeztem a taxist, egy indiai pasast, hogy mennyibe kerül az út. Alig értettem mit mond, de egy idő után kivettem a szavaiból, hogy elég a célállomáson fizetnem. Addigra Apa nemzetközi gyorssegélye is megérkezik a bankszámlámra. Oda is értem rendben a másik reptérre, még időm is volt bekapni valamit. Már nagyon fáradt és kimerült voltam, és nagyon nem volt kedvem sorban állni, de arra gondoltam, már nincs sok hátra. Hát tévedtem.  Egyszer csak megszólalt a hangosbemondó, hogy a gépünk kb másfél órás késéssel fog megérkezni, és csak azután szállhatunk fel. Szuper. Már csak ez hiányzott. Simán elérhettem volna a későbbi busszal is a járatot, blablabla. De felvidított, hogy beszélgettem egy ír pasassal, és amikor mondtam, hogy Magyarország északi részéről, egyből rákérdezett, hogy Vác? Hihetetlenül meglepődtem. Az építőiparban dolgozott Pesten, és nagyon tetszett neki Vác is. Még nem találkoztam senkivel aki tudta volna merre van, sőt néha már annak is örülök, ha az emberek a fővárost ismerik. Ja és megdícsérte az angolomat. A megérkezés mégis mindig a legjobb része az utazásnak. Előbb utóbb úgyis eljön ez a pillanat. Lehetett volna ez az út egyszerűbb, zökkenőmentesebb és olcsóbb. De másnapra már lezárták a reptereket a folyamatos hóesés miatt. Szóval rosszabb is lehetett volna. Sokkal rosszabb.

De az ember már csak ilyen. Valamit eltervez, és annak úgy kell lennie. Ez nem mindig jön össze, és ezt el kell fogadni, túllépni rajta, és új erővel nekilendülni. Sok energiát és pozitív gondolatot szippantottam magamba otthon. Kellett már nagyon a családi szeretet, és a barátok. Olyan alapvető dolgok, hogy együtt legyünk, beszélgessünk, nevessünk. De jó volt visszajönni is. Lementem a tengerhez, és újra éreztem amit régen. Csak néztem a vizet ahogy a nap lebukott a felhők között, és csak arra gondoltam, hogy annyi de annyi lehetőség van még az életben, amennyi csepp a tengerben. És ha a fény fáradt pirosban eltűnik a láthatárról, másnap újra feljön. Újra és újra.

Én most az egy lépést hátra, hogy nagyobb erővel tudjak előre ugrani gondolatot követem. Visszamegyek a családhoz, mert Limerickben nem találtam, illetve a vizsga miatt nem is kerestem munkát. Az államvizsga pedig januárban újabb utazást jelent, így erre a pár (5-6)hétre újra bébiszitter leszek, ez volt a legkézenfekvőbb megoldás. Abban bízom, hogy a karácsonyi szezon hoz nekem valami extra munkát amit szabadidőmben elvállalhatok, mert félre kell tenni az új tervekhez!

Hétfő reggel esős napra ébredtem. Ez az idő végigkísért egész héten, úgy ahogy a munkakeresés. Először recepciós vagy adminisztrációs állásokat kerestem, és küldtem el az önéletrajzom, aztán kávézókban, éttermekben, és most hotelekbe fogok bemenni hátha alkalmaznak valamire. Jó lenne már találni valamit, mert eléggé szorít a határidő, kezdek kifogyni a pénzből, és jó lenne egy külön albérletbe menni, mert ennyi sráccal együtt lakni elég nagy kihívás. Jófejek, de hiányoznak a lányos dolgok, ők meg mindig focit néznek, és pasi témákról beszélgetnek.

Voltam párszor Brian fősulijában, legtöbbször a könyvtárban ültem és gépeztem, mert valamiért a netem nem működött. De nagyon ügyes voltam, mert magamtól feltelepítettem a windowst, az összes programot és találtam illesztőprogramot az internethez. Rettentő büszke vagyok magamra!

Egyik nap, amikor a suliba mentem, hogy Briannel találkozzak és együtt  ebédeljünk hallottam két lányt magyarul beszélni , de mire odaértem volna hozzájuk, már éppen szálltak fel a buszra. Talán még összefutok velük.

Az albérlet nem rossz, de ugye sok srác lakik együtt, nincs éppen patyolat-tisztaság. Most nézek albérletet, a munkával együtt, mert hiányzik, hogy saját szobám legyen, és a lányos társaság.

Egy egész napos utazás után újra ír földre tettem a lábam. Hajnali 4 körül értem vissza Doolinba. A szombatot végigpihentem, és a fél vasárnapot is. Vasárnap délután volt a halloween buli a közösségi házban a gyerekeknek. Mi csináltuk a rémségek házát, és rettentő jelmezbe öltöztünk be. Samantha volt a boszorkány kinézetű jósnő. A srácoknak bele kellett nyúlniuk egy tányérnyi tésztába és onnan lehetett kiolvasni a jövőt. A szoba következő sarkában voltam én Júliával, aki hentes-rémet játszott egy borzalmas maszkban, én pedig úgy sminkeltem ki magam, mint egy halott. Ott feküdtem az asztalon, és amikor a gyerekek közel jöttek, akkor felugrottam sikítva. Nagyon vicces volt, néhányan sikítva rohantak tovább. A mellettünk lévő szobasarokban volt Lisa a német bébiszitter egy ketrecben, valami szintén borzalmas maszkban. A szoba közepe el volt kerítve, a belsejében volt Brian, a bátyja, és az apukája, és onnan ijesztgették a gyerekek, elkapva a lábfejüket a sötétben. Néhány kölyök többször is végigjárta a szobát, annyira élvezték. Aztán másfél óra után - berekedve a sok sikítástól - végre elhagytuk a rémségszobát, és találkoztam Niamh-el és az unokatesókkal. Maradtunk még egy kis ideig, majd elindultunk Limerickbe. Sajnos időm nem volt se átöltözni, se lemosni a rémisztő sminket, szóval poén volt úgy találkozni Brian lakótársaival, ahogy éppen kinéztem. Szerencsére ott is volt Halloween party, és nagyon jól beillettem a környezetbe….

Vegyes érzelmekkel nézek az utolsó három hét elé. Ez az érzés jellemző a családra, a költözésre, és a jövő lehetőségeire, illetve nehézségeire. A családdal kapcsolatban vannak pozitív és negatív dolgok. Egyrészt a gyerekek néha aranyosak, kedvesek, de az az igazság, hogy többet rendetlenkednek, mint jók. Egyre lustábbak, nem hallgatnak rám, flegmák, és egyre többet káromkodnak. Én meg már belefáradtam a „nevelésükbe”, és néha nem esik jól, hogy inkább a baj van velük, minthogy kihasználnánk a maradék együtt töltött időt. Az az igazság, hogy ennyi elég volt ebből a munkából. Így is többet maradtam, mint általában mások. A szülők is változtak. Egyik reggel Clare megkérdezte, hogy miért gondolom, hogy figyelemre sem méltatták a munkám. Na, ez sokkolt. Mondtam, hogy én ilyet nem mondtam, biztos az emberek pletykálnak a faluban. Ugyanezen a napon – gondolva már rosszabb nem történhet – elmentem Samanthával Ennistimonba (kb 15percre lévő kisváros) a könyvtárba, és a bankba. Mikor visszaértünk a kocsihoz, a jobb oldali visszapillantó úgy lógott ki egy kábelen, mint szaloncukor a karácsonyfán. Bár nem az én hibám volt, mert valaki túl közel ment a kocsihoz, de azért aggódtam mit fognak szólni, azok után, hogy azt hiszik, az egész falunak panaszkodom. Szerencsére nem hibáztattak, ragasztószalaggal visszaeszkábáltuk a tükröt. Pár napra rá, valamilyen „csoda” folytán egyik napról a másikra kedvesebbek lettek, és többet beszélnek velem. Kieran, az apuka nem ment el csak úgy mellettem reggel mint általában (udvarias szóváltás után), hanem mindenféléről kérdezgetett, és beszélgettünk! Mosolygott, viccelődött. Clare ugyanez. Kedves volt, dícsért, és mindenbe bele akart vonni. Utólag kiderült, hogy ez a „csoda” Samantha főnöke volt, aki beszélt Clare-el. Ő mondta neki, hogy szerinte én úgy érzem, hogy nem tisztelik a munkámat. Egyrészt nem jó pont, hogy ezt hallják vissza, másrészt viszont kedvesebbek.

De a lényeg, hogy 3 hét van hátra. Október 22-én pénteken van az utolsó munkanapom itt. Aztán vasárnap irány a reptér, alig várom, hogy otthon töltsek pár napot. Hiányzik az otthoni légkör, a családi szeretet és ölelés. Ez amit nem lehet pótolni. Hiába mindenki kedves velem, és vannak barátaim, és itt van Brian. Jót fog tenni egy kis szünet, hogy nagy erőbedobással kezdhessek „új életet”.

Várom az új fejezetet, a kihívásokat, és azt az érzést, hogy előrehalad az életem. Másrészt kicsit stresszel, hogy nem fogok ismerni senkit, és hogy milyen sikeres leszek a munkakereséssel.

 Most hétvégén Limerickben voltam Briannel, megmutatta a várost és a környéket. Nekem tetszik. Megnéztük a várat, készítettem is néhány képet, de valamilyen oknál fogva a gépem nem kapcsolódik a fényképezőhöz, és nem tudom felmásolni a képeket.

Ideiglenesen Briannel, és a lakótársaival fogok lakni (5 fiú – inkább nem is gondolok bele), mert túl drága lenne egy albérlet, főleg amíg nincs fix munkahelyem. A környék csendes, közel van az egyetemhez, és rengeteg mindent lehet csinálni. Vannak éttermek, és boltok (egyetemisták pénztárcájára szabva), sportcentrum, 5 percre egy pláza, teli boltokkal, és mozival. Már el is felejtettem milyen jó, amikor egy utcában megtalálható a meki, a kínai, az india étterem, és a pizzéria.

Másrészt viszont kicsit félek, hogy egyedül leszek, új barátokat kell „találnom”, teljesen új környezethez alkalmazkodni, állásinterjúkra járni… még az is nehézségeket okoz, hogy milyen munkára jelentkezzek. Mert a takarításból és az aljamunkából már teljes mértékben elegem van. Szeretnék már végre egy jó kis karriert, kihívásokkal teli munkát, kreatív hétköznapokat. Viszont ki tudja, hogy állnak hozzám az emberek, és hogy mennyire jó az angolom, vagy a képességem az adott munkához.

Nem lesz könnyű, de belevágok. Az önéletrajzomat már megírtam, Clare-el holnap átnézetem a biztonság kedvéért. Már van adószámom, vagy micsoda, meg bankszámlám, szóval a legtöbb hivatalos dolog le van tudva.

Samantha eléggé le volt hangolva, hogy nem leszek Doolinban (csak hétvégén), de itt van Lisa a német bébiszitter, és Sonia egy spanyol lány aki nemrég érkezett, és kb egy fél évet marad.

Brian szülei tök aranyosak, felajánlották, hogy ha akarok dolgozhatok hétvégenként a panziójukban. Sőt, Briannel lakhatunk egy külön kis lakrészben, ha hétvégén Doolinban vagyunk.

Néhány kép Limerickről:

Úgy érzem lassan véget ér a családnál való munkálkodásom. Ma Clare azt mondta, hogy tudnék-e több energiát fektetni a házimunkába, és jobban takarítani. Nem akart megbántani, de sírva fakadtam. Úgy éreztem, hogy minden tőlem telhetőt megtettem, nonstop takarítottam a gyerekek után. Mondta, hogy nem könnyű, tudja, de úgy érzi hogy én már ebbe belefáradtam, és megérti ha változtatni akarok. Ha pedig maradni szeretnék akkor többet vár. Amit én nem fogok megtenni. Úgy érzem, hogy túlteljesítettem a bébiszitter fogalmát. Soha nem kellett a ruhákkal vesződnie, mosni, vasalni, a szekrényekbe berakni. Ugyanúgy nem az ő dolga volt a fürdőszoba, a wc-k takarítása, az ágyneműk cseréje. Tulajdonképpen mindent megcsináltam neki. Az, hogy nem tudok 4 vagy több gyereket folyamatosan rávenni, hogy ne dobálja el a szemetet, ne hagyja szanaszét a cuccait, ne egyen a nappaliban, stb azért pedig nem okolom magam. Én próbáltam, de szerintem ezt a szülőnek kell belenevelni nem nekem.

Arra jutottam, hogy többet már nem szeretnék itt dolgozni. Októberben végén úgyis hazamegyek, azelőtt befejezem az itteni munkát, és amikor visszajövök, akkor Limerickbe megyek, ott több a munkalehetőség is. De még sokmindent át kell gondolnom, és ki kell találnom, utánajárnom. Nem lesz könnyű, de sosem az. Szóval novembertől új fejezet. Pont.

Ahogy az idő zordra váltott, úgy változott a kedvem is. Most kezdenek hiányozni a csajok. És a nyár. Egyrészt az igazi meleg nyár, ami idén teljesen kimaradt, másrészt a napsütés, és a lehetőség hogy a szabadban tölthettem el az időt. Most újra négy fal között telnek a napok, és mivel a szülők eladták az egyik autót kevesebb lehetőségem van vezetgetni, vagy kimozdulni Doolinból. Bár a környék már nem új többé, egyetlen dolog amivel nem tudok betelni, az óceán látványa. Egyszerre megnyugtató, és felpezsdítő. Már el sem  tudnám képzelni, hogy ne legyen hatalmas mennyiségű víz körülöttem.

Ma voltam a bankban, regisztráltam, hogy online is tudjam a bankügyeimet intézni. Amikor sorra kerültem, a fickó valamilyen oknál fogva megismert (gondolom én vagyok számára a boci szemeket meregető külföldi), és a fejét csóválta. Haha- gondoltam magamban- akkor én mit mondjak? Mindig azon szurkolok a sorban, hogy a másik kasszához kerüljek, ahol egy kedves hölgy van, lassan és érthetően beszél. De úgy látszk a hivatalos dolgok intézése sem mentes Murphy törvényétől. Néha úgy érzem egyszerűen képtelenség hogy megértsem amit mond. Legalábbis dupla ideig tart míg a beérkezett hangrezgésekből az angolt értő agysejtek megerőltetik magukat, és természetfeletti módon kisajtolják az infromációt. Ahhoz hogy az interneten utalhassak telefonon kellett ott helyben regisztrálni. Na ettől mégjobban tartottam. Mi van, ha ugyanaz a hadaró beszéd párosul a telefonos beszélgetés nehézségeivel. Szerencsémre az ügyintéző telefonos csajszi szintén külföldi volt, kb orosznak hangzott, szóval mindent értettem. Vagy csak alapból jó vagyok!

Kicsit tartok az elkövetkezendő időszaktól, ugyanis a család nagyon komolyan tervezgeti a házbővítést. A tervek már megvannak, és csak az építészre várnak. Ahogy elmondták az elképzelésüket kb minden megváltozik, fent és lent, a falak, a szobák, plusz még nagyobb lesz. Nem tudom mivel jár egy építkezést, de nem sok jót sejtek…

A gyerekek változóak, vagy csak nekem nincs elég türelmem hozzájuk néha. Bár az igazat megvallva azóta változott meg a viselkedésük, mióta elkezdődött az iskola. Niamh, a kislány egy angyal volt egész nyáron, pár nap a suliban és paff, máris hisztis előadóművész. A fiúk meg mindig verekszenek… lehet, hogy az időjárás teszi. Mondtam is nekik, hogy ha nem továbbra is ilyen rendetlenek lesznek akkor itthagyom őket, és kereshetnek más bébiszittert, mert én Limerickbe költözök. Ami meg is fordult a fejemben. Nem azért mert itt nem érzem jól magam, csak kicsit úgy érzem, hogy változásra vágyom. Kezd unalmas lenni a falu. Viszont nagyon sok kérdés merül fel. Ha itt maradok a családnál, van saját  lakóterem, kocsi, és kaja ami nem kerül semmibe. Plusz néhány barát. Plusz ha vizsgáznom kell, vagy bármilyen oknál fogva haza kell mennem sokkal egyszerűbb innen elkéreckedni mint szabadságot kivenni. Másrészről pedig szívesen élnék újra városban, ahol pezseg az élet, ahol vannak boltok, éttermek, kávézók, mozi, programok, több sportolási és szórakozási lehetőség. Viszont akkor teljesen a saját lábamra kell állnom, találni valami munkát, fizetni a számlákat, és nem utolsó sorban minden és mindenki idegen lesz. Se barátok, se család. Kemény dió, sokat rágódtam rajta, és inkább hagyom hogy az idő megsúgja mi a legjobb.

Addig is jól érzem magam ahol vagyok. Még akkor is ha ma teljesen bőrig áztam. Mivel úgy éreztem állandóan a házban töltöm az egész napot, lesétáltam a pubba, Samantával megittunk egy kancsó teát, beszélgettünk, semmi különleges, de jól esett kimozdulni otthonról. Hazafelé szitált az eső. Alig lehetett érezni, főként csak a szelet, de mire hazaértem bőrig áztam. Szó szerint. Szerencsére egyáltalán nem volt hideg. Egy forró fürdő után már sokkal jobban éreztem magam, nem beszélve a doromboló szörgolyóról. Nincs is jobb mint egy kemény nap után a pihe puha ágyikó!

A nyár mint mindig gyorsan eltelt, annak ellenére, hogy nem volt lehetőségem idén otthon nyaralni egy kicsit. Az idő általában jó volt, sütött a nap, néha esett, de főként póló-nadrág időnek mondható. Barnulni nem sokat barnultam, mert nem könnyű a napozás. Néhányszor lementem a strandra, amikor sütött a nap, akkor elviselhető volt az idő, de ha fújt a szél,vagy a nap egy pillanatra elbújt a felhők mögé, akkor már azonnal a pulcsiért nyúltam. Kétszer fürödtem is a tengerben, kivételesen nem volt jéghideg a víz, inkább éppen elviselhető.

A lányokkal is sokszor találkoztam, most már nagyjából mindenki hazament.. búcsúpartik követték egymást, egy idő után elég megviseli az embert a búcsúzkodás. De ilyen az élet. A shownak folytatódnia kell.. és folytatódik is.

Újra suli, „mókuskerék”, de legalább el vagyok foglalva. Brian fősuliba ment, csak hétvégenként fog hazajönni. Már most hiányzik. Már úgy megszoktam, hogy mindig együtt vagyunk. Voltunk néhányszor sétálni, megmutatta azt a helyet, ahol régen az emberek húst tároltak. Egy kis lyuk a föld alatt, nem nagy cucc, de vicces. Meg azt a helyet is megmutatta, ahol a vízbe szoktak ugrálni, és ahol korábban Gomba, a delfin lakott. Hihetetlen számomra, hogy ott élt egy delfin, és úszkálni és játszani lehetett vele. Kár hogy elköltözött, mert nagy élmény lenne.  Van is egy kép a barlagról ahol éjszakázott (a képen épp Brian mászik be a barlangba, ja és a barlang tetejéről szoktak beugrani a vízbe, nagyon ijesztő!):

A családdal továbbra is minden oké, a szülők szokás szerint sokat dolgoznak, néha kicsit zavar, hogy nem beszélünk túl sokat, de amikor este hazajönnek én már elég fáradt vagyok, meg ők is, és alig várom, hogy egy kicsit megszabaduljak a gyerekzsivajtól és egy kicsit magam legyek.

Mostanában kezd hideg lenni, főként esténként… de itt máshogy vannak ugye az évszakok. Kb mindig ősz, nyáron tavasz. Brian mondta is, hogy ha a téliszünetben megyünk haza, akkor mit fog felvenni, mert nincs „téli cucca”, mint pl sapka, sál, télikabát.

A cicusom is rendben van, most már esténként is kint van, már nem bírtam, hogy hajnalban nyávog, hogy ki akar menni. Már kisebb korában rászoktattuk, hogy az alomba végezze a dolgát, és tök vicces, hogy az udvaron sem pisil akárhova, talált magának egy virágládát, és mindig ott végzi a dolgát.

És ami a legcukibb, hogy elvihetem sétálni. Az úgy kezdődött, hogy amikor le akartunk sétálni a faluba, követett minket félútig, egyáltalán nem akart hazamenni, szóval fel kellett vennem, és visszavinni. Aztán amikor elmentem kutyát sétáltatni, akkor megint követett. Egészen a tengerpartig. Nem is gondoltam volna, hogy macskát is lehet sétáltatni.

Ja, a legfontosabbat el is felejtettem: OKTÓBER 24-én megyek HAZA, és 29-ig maradok. Akkor van őszi szünet a suliban. Már le is foglaltam a repülőjegyet. Amint lesz elég pénzem lefoglalom a téli szünetre is a repülőjegyet.

Millió puszi mindenkinek, és várom az emaileket!

xxx

Ne ijedjen meg senki, nem mondtam fel, és még nem is megyek haza… a helyzet az, hogy jövő héten utazik el a család (kivéve a Kieran az apuka) Törökországba nyaralni ráadásul 3 hétre. Próbáltam repülőt nézni haza erre az időre, mert ugye otthon nyár van, nem úgy mint itt… (időjárásjelentés később) de horribilis összegekért lehetett volna jegyet foglalni. sajnos…

Ebben a három hétben lesz egy-két munkám, Clare beszervezett pár barátnőjéhez segíteni, vagy bébiszittelni, és egy hét fizetett szabadság. A harmadik hétre megy az apuka is, szóval a én fogok a kutyára vigyázni. Remélem jó idő lesz augusztusban, mert most nem a legjobb. Esik az eső, vagy szél van, vagy köd, vagy szitáló eső, amit nem is lehet érezni, csak elázni. Olyan fehér vagyok még mindig, hogy este világítok, nem is kell mellényt hordani, hogy észrevegyenek az autók. De legalább nincsenek szúnyogok, és nem kapok napszúrást, stb. hihi

Múlt pénteken lementünk a pubba, aztán onnan pedig („nagynehezen” rábeszéltek, hogy menjünk el) egy szülinapi partiba. Mi lányok (Samantha, Julia, és Jo – aki Samantha munkaadójának a barátnője, és mindig velünk lóg amikor Doolinban van, mert amúgy Angliában él) nem ismertünk senkit, kivéve a dj srácot. Iszonyat jó zenét játszott, ott tomboltunk hajnalig. Ekkor jött a hidegzuhany. Hogy jutunk haza? Hívtunk taxit, de az egyik be volt táblázva egész estére, aztán a másiknak meg nem volt benzinje, szóval inkább elmentünk a szülinaposok házába afterpartizni. Ami őszintén szólva nem a legjobb dolog volt az estében. Kinn vártunk, mert nem akartunk bemenni egy vadidegen házába, aki minket nem is ismer hajnali 3kor. Inkább kint vártunk, hátha sikerül egy taxit elérni. Másfél óra múlva végre jött egy taxis, addig a srácokkal meg a lányokkal együtt körbenállva átkaroltuk egymást, összebújtunk mert hideg volt, és énekeltünk. Én bementem Juliáért, mert ő épp beszaladt egy pillanatra a wc-re, amikor szembe jött velem a szülinapos lány, és egyszerűen kidobott a házból. Tök bunkón megkérdezte, hogy mi a fenét keresünk itt, és hogy tűnjünk el. Na ez aztán nagyon szarul esett, mert egyrészt kint fagyoskodtunk, mert nem akartuk zavarni a partit, és erre nekem olvas be. Azt hiszem ez a viselkedés több mint tökéletesen leírja az ír lányok viselkedését, ezért nem  is barátkozunk velük egyáltalán. Még szerencse, hogy ott voltak a srácok, jól visszaszóltak, és már mentünk is a taxival haza. 5re értünk haza, én kisírt szemmel, de büszkén, és másnapra már csak egy vicces élmény maradt. Még szerencse hogy a helyi srácok jófejek, lehet velük beszélgetni, hülyéskedni és lehet rájuk számítani. Főleg az a kis társaság ami kialakult. De szerintem ők is bírnak minket, mert mi „külföldi” lányok nem vagyunk beképzelt picsák (bocsánat a kifejezésért, de nem találtam diplomatikusabb szót), hisztisek, drámakirálynők, és nem öltözünk úgy mint egy rossz utcalány. Ja, és velünk lehet hülyéskedni, viccelődni, értelmes dolgokról beszélgetni. Meg sokat segít, hogy mindannyian más kultúrából jöttünk, más a akcentusunk, és mások a szokásaink, más a temperamentumunk.

Szóval a péntek vegyes érzelmekkel telt, a szombat viszont pihenéssel. A lányok délután átjöttek, sütöttünk palacsintát, és megnéztünk egy csajos filmet. Vasárnap is punnyadás volt, csak este néztünk le egy pár órára a pubba. Diane-nek tetszik egy srác, aki elkérte valakin keresztül a számát, de nem volt mersze felhívni. Tegnap is ott volt a srác, és hihetetlen módon, egyáltalán rá sem hederített Diane-re, úgyhogy női praktikát alkalmazva, úgy intéztük a dolgokat, hogy egy idő után egymás mellé kerültek, ahol elkerülhetetlen volt a beszélgetés. Meglátjuk mi lesz ebből.

Ja, a legjobb hír, hogy Anne, a német lány aki tavaly volt itt, és nagyon jó barátnők lettünk, augusztus 3-án fog jönni újra Írországba, de csak látogatóba!!!

Ma újra billentyűzetet ragadok, hiszen már jóideje nem írtam, és a legutóbbi beszámoló elég vázlatosra sikerült.

Múlt héten a helyi művelődési házban volt egy „tábor”, ami azt jelentette, hogy reggel 10től délután 3ig ott volt Niamh, Jack és Micheal. Tánc-, dráma- , és énekórákon vettek részt, a fiúk kevésbé élvezték mint Niamh, de a dráma volt a legeslegkedvencebb mindannyiójuknak. Szóval a múlt héten a napok visszatértek a suli szerinti sémába, amikor is volt egy kis szabadidőm, nem lógtak folyton a nyakamon. A tábor utolsó napján volt egy kis előadás, Óz a csodák csodáját adták elő. Nagyon tehetségesek voltak, de a fiúk néha zavarba voltak, pedig amúgy nekik van a legnagyobb szájuk állandóan.

Ezen a héten csak Jacknek van sporttábora, ami ugyanolyan elfoglaltság fél 10től 3ig, de a szomszéd városban. Ma kivételesen nem ment, és hetek óta először sütött ki a nap, így lementünk egy negyed órára lévő homokos partra. Eléggé fújt a szél sajnos, de most először lehetett egy kicsit napozni. Olyan fehér vagyok mint a hó, még sosem fordult velem ez elő, de hát ez a nyár ilyenre sikeredett. Májusban, és június végén is elég rossz idő volt otthon, amíg itt nagyon meleg volt (20-25 fok), mikor meg visszajöttünk, akkor meg itt esett az eső hetekig. Tehát ma volt eddig a legmelegebb nap (jó sok széllel), és bátorkodtam megpróbálkozni a napozással, bár először vastag kapucnis pulcsiban ültem. Julia is velem volt, mert ő ma épp nem dolgozott. A gyerekek is élvezték, fürödni hideg volt, de rohangáltak a homokban, labdáztak, és betemették a lábamat.

Ciarannal (a 14 éves fiúval) már sokkal jobb a viszonyom, mint az elején, több időt töltünk együtt, és rengeteget viccelődünk. Néha menőzik a haverjai előtt, de azt is simán veszem. Ráadásul azt vettem észre, hogy ő is nyitottabb mindenre. Például tegnap este a szülők még mindig nem voltak itthon 8kor, és én ki akartam próbálni az ír táncot a lányokkal. Hát gondoltam egyet, és magammal vittem Niamh-et és Ciarant is (Jack és Micheal a haveroknál aludt). Legnagyobb meglepetésemre Ciaran nagyon élvezte, attól függetlenül, hogy ő és Brian, meg egy idegen srác képviselte csak a férfi nemet, és volt még rajtuk kívül 20 lány. Fél 10ig ott táncoltunk, sokat nevettünk, főleg ha elvétettük a tánclépéseket.

Azt hiszem itt az ideje, hogy a lányokról is írjak, mert én alig tudom követni, annyi új au-pair van most Doolinban. Mint még eddig soha!!!

Balról jobbra: Sabine, Valeri, Julia, Carmen

Sabine

Német, huszonvalahány éves, azt még nem igazán kérdeztem meg, vagy csak nem emlékszem rá. Sokat nem beszéltünk, de már többször együtt lógtunk a pubban a többi lánnyal. Aranyos, de a többiek nem nagyon szerették az elején, mert amikor megérkezett akkor kijelentette, hogy ő nem akar németekkel barátkozni. Azóta pedig a többi német lánnyal van együtt, de mivel mi mindannyian együtt sokszor találkozunk ez igazán nem számít semmit.

Valerie

Ő is német, nagyon szeretem, igazi belevaló csaj, tök jó vele bulizni menni, rengeteg közös van bennünk, és bármiről tudunk beszélni, és általában azonos a véleményünk is. A múltkori barlangászat és búvárkodás együtt nagy élmény volt, de alapvetően nagyon kedvelem. Szeptemberig marad sajnos, de mondta, hogy majd ősszel látogassam meg.

Julia

Róla már biztos meséltem, a másik magyar lány, aki még azelőtt itt volt hogy én megérkeztem volna. Annak a családnak dolgozott akiknek most Sabine. Julia volt az első au-pair akivel itt Írországban találkoztam. Sokat segített, és általa ismertem meg a lányokat az elmúlt  nyáron. Sajnos augusztus közepén hazamegy, mert fősulit kezd..

Carmen

A változatosság kedvéért ő is német, annak a családnak dolgozott akinek még anno Anne, a német lány, akiről még korábbról meséltem, (és aki augusztus első hetében meglátogat). Sajnos szegény Carmennek felmondtak, mert nem tudta a gyerekeket fegyelmezni, és amikor szóvá tette a szülőknek, akkor azt mondták, hogy az ő gyerekeik nem is olyanok. Persze már jóelőre kerestek egy másik au-pairt, ami igazán nem volt fer Carmennel szemben. Az elején kicsit túl fiatalnak érzetem, és az igaz, hogy nem tudja felemelni a hangját, és kezdetben akárhányszor kijött velünk a pubba alig beszélt, de idővel ő is feloldódott.

Sabine, Katerina, Valerie, Diane, Carmen

Katerina

Néhány hete érkezett, cseh, és kb 20 éves. Kedves, de rettentően drámai tud lenni. Beleszeretett egy srácba, aki az egyik bárban dolgozik (éppenséggel magyar), Esztebánnak hívják, 30 éves, van egy 6 éves lánya, és elvált. Katerina totál belezúgott, minden nap arról szól, hogy milyen szemét, hogy nem hívja, meg nem ír neki, pedig a srác már az elején kijelentette, hogy ő nem akar semmilyen kapcsolatot, de Katerinának mégis sikerül néha kicsikarnia egy randit…

Diane, Samantha

Samantha

Már majdnem egy éve itt van, vele és Juliával töltöttem az késő őszi és a téli napokat, Brian bátyjának a gyerekeire vigyáz. Jó barátok vagyunk, de néha nagyon hisztis, és borzalmasan gyerekesen vagy éppen bunkón tud viselkedni az emberekkel. Szóval ha jó kedve van aranyos, ha nem akkor egy igazi sárkány! :D

Diane

Amíg Dianet nem ismertem azt gondoltam (Samanthából következtetve), hogy a franciák bunkók.. :D de ő nagyon aranyos, vicces, és szórakoztató. Számomra kettős viselkedése van: nagymenő fiús, és kedves aranyos.

Van még itt egy másik 2 cseh lány is Sarka és Svanja, de ők nem nagyon akarnak (vagy még nem készültek fel rá) velünk találkozni. Ja és kedden érkezett egy új német lány, Lisa. És egy másik, aki Carmen helyett fog jönni. Róla még nem tudok semmit. Ja meg még egy spanyol lány, akit Jolinak hívnak. Lassan már nekem is listát kell készítenem, hogy tudjam, ki kicsoda…

Niamh, és mellette Katie, az unokatesójuk.

Focimeccs

Két hete hétfőn volt Micheal football döntője. Nagyon ügyesek voltak, elképesztően jól játszottak, élmény volt nézni. Az tetszett a legjobban, hogy mivel még fiatalok (10-12 évesek), nem volt csalás, nem játszották meg magukat, estek nagyokat, de azonnal fel is pattantak. Végigszurkoltuk a mérkőzést, Valerie és Brian is ott volt, meg rengeteg helyi ember, zászlókkal, és feliratokkal. Sajnos végül 1 ponttal kikaptak, de ennek ellenére nem voltak túl csalódottak, mert élvezték a játékot.

Csajos nap

Csütörtökön elmentünk Niamh-fel és 4 barátnőjével megnézni a legújabb Shrek-et ráadásul 3D-ben. Úton a mozi felé felvettem Ivettet a reptéren,  mert a hétvégére eljött hozzám. A nap kicsit fárasztó volt, mert a lányok visítósak, de élvezték a mozit, majd a vásárlást. Alig lehetett őket kirobbantani a boltból, vettek mindenféle csajos cuccot (nyakláncot, fülbevalót, kesztyűt, hajpántot..)

Végül a mekiben kötöttünk ki.

A hétvége is jól telt, Ivettel és Juliával Galwayba mentünk vásárolni, és este pedig bulizni. Vasárnap visszavittem Ivettet a reptérre, és kezdődött a következő hét.

Bowling

Már nem emlékszem pontosan melyik nap volt a múlt héten, amikor a gyerekekkel, és két unokatesójukkal elmentünk Bowlingozni. Azt hittem nehéz lesz nekik, de elég ügyesen megoldották a gurítást, és még kaptak pár eurot is amit elkölthettek a játékteremben. Aztán újra meki, mint minden alkalommal ha Ennisben járunk.

Barlangászat, búvárkodás

A múlt hét pénteki nap volt a legjobb nap! Volt egy kirándulós nap a suli utolsó hetében, de Micheal nem tudott menni, mert a focimeccsre edzettek a csoporttal, szóval pénteken én, és Valerie (az egyik német au-pair) elvittük a srácokat, hogy ők is kirándulhassanak egyet, ami konkrétan azt jelentette, hogy elmentünk egy barlangba, volt két srác akik a vezetők voltak. Kaptunk kabátot és gumicsizmát, sisakot és lámpát. Én nem vittem váltás nadrágot, gondoltam tudok vigyázni a ruhámra. Tévedtem. A barlang nagyon keskeny volt, volt egy olyan rész, ahol hason kúszva tudtunk átmenni egy másik terembe, majd a barlang mélye felé haladva vízesésen keresztül kellett átmenni, és térdig érő vízben gyalogolni. A gumicsizma megtelt vízzel, alig tudtunk mozogni. Volt egy olyan szakasz, amikor lekapcsoltuk a lámpákat, és vaksötétben egymás vállát fogva araszoltunk. Sajnos párszor beütöttem az oldalam még lámpafénynél is, annyira keskeny volt a járat, a kék-zöld-lila foltjaim még mindig látszanak.

A barlangászat után elmentünk könnyű-búvárkodni. Kicsit tartottam tőle, mert még soha nem próbáltam, de fantasztikus élmény volt! Kaptunk olyan ruhát amit a szörfösök hordanak, mivel az óceán nagyon hideg (és sós – amit mindig elfelejtek). Azzal kezdtük, hogy a mólóról beugrottunk a vízbe. Jól meg kellett nézni hova ugrunk, mert medúzák voltak mindenfelé. Aztán párokban lebegtünk a víz tetején, és a szemüvegen át lestük hogy mi van oda lenn, és a pipán keresztül lélegeztünk. Elég félelmetes volt, de iszonyatosan izgalmas! láttunk rákokat, halat, és mindenféle növényt. Sajnos nem volt olyan egzotikus a tengerfenék, de maga az érzés, hogy hatalmas, és sejtelmes a messzeség kimondhatatlan élmény! Ahogy úszkáltunk néha majdnem szívinfarktust kaptam amikor a lábam hozzáért egy hínárhoz, és egyszer egy medúzát is ki kellett kerülnöm. Fantasztikus nap volt!

Ezen a héten a gyerekek táborban voltak, ami azt jelenti, hogy 9-től délután háromig a kultúrházban voltak, táncoltak, énekeket tanultak, és dráma órára mentek. Most pénteken lesz egy előadás abból amit tanultak.

Cirkusz

Ma a cirkuszban voltunk, egy kisebb társulat előadásán. Nem volt nagy durranás, de igazából rosszabbra számítottam. Voltak ügyes akrobaták, és egy vicces bohóc is. Lehetett pónit lovagolni, arcot festeni, szóval a gyerekek nagyon élvezték!

Ezen a szombaton szamba parti lesz, alig várom. Sok au-pair lett itt hirtelen, megpróbálom összegezni: 3 cseh, 2 francia, 3 német, és mi 2-en magyarok. Azt hiszem, bár már elég nehéz számon tartani… szóval mindig van valami program, főleg hétvégén.

Ja, és még egy hír, a kiscicám már kétszer akkora mint volt, cukorfalat, de borzasztóan karmolós. A legfájdalmasabb, amikor felmászik a lábamon, és a hátamra kapaszkodik. A gyerekek nem nagyon alkalmasak hogy játszanak vele, mert ugye ha valami nem úgy működik ahogy ők akarják, akkor az már nem is tetszik nekik. A cicus pedig nem egy plüss állatka amit oda tesznek ahova akarnak, nem fog ott maradni, vagy hallgatni rájuk.

Képek facebookon vannak!