Ez a hétvége volt eddig a legizgalmasabb, amióta itt vagyok. Áron gyerekkori barátja és egy haverja eljöttek Corkból (délről). Pénteken este meglátogattuk a pubot, Anne is velünk volt, úgyhogy végig angolul beszélgettünk, de ez senkinek nem okozott gondot. Találkoztunk egy idős német fickóval, aki nagyon jófej volt. Gerynek hívják, és minden évben Írországban tölt egy hónapot. Horgászik, így megtudtuk a legjobb helyet erre a célra.

Szombaton voltunk a kikötőben, ebédeltünk az egyik pubban (O’Connors), majd úgy döntöttünk, hogy kipróbáljuk az egyik strandot, ahol szörfözni lehet. Michael kölcsönadta a szörfös ruháját, de kicsi volt, illetve pont rám jött, csak épp mozdulni nem tudtam benne. A strand: Fenore nagyon szép volt, csak amikor Anne-el ruhát akartunk bérelni, mert szörfdeszkát, akkor mondták az ottani emberek, hogy nem adnak, mert veszélyes, mivel dagály volt már, és a víz már a sziklákat is elborította, így nem lehetett látni őket. Ahogy ültünk a parton szemmel látható volt, hogy jött egyre közelebb a víz. Csodáltuk a tájat egy ideig, aztán megkerestük azt a helyet, amit Gery tanácsolt. Gyönyörű volt, hatalmas sziklák szélén horgásztak az emberek, a hullámok fel-felcsaptak időnként. Sajnos senki nem járt sikerrel, egyedül a mellettünk lévő társaság fogott egy hatalmas rákot, aminek csak a lábát lehet megenni, így visszadobták. Nagyon fújt a szél, mindenki átfagyott, így hazamentünk, és újra a pub felé vettük az irányt. Ted énekelt a zenészekkel, és Gery is odaült mellénk, és bemutatta a kanállal való zenélést, amit a gyerekek olvasókönyvében is láttam. Nagyon profi volt, és hihetetlenül látványos, csak ámultunk. Ezen az estén megismerkedtem az új francia au-pairrel, Samanta-val, aki 1 évre jött.

Vasárnap elmentünk Lahinchbe, ahol jobb lehetőség van a szörfözésre. Szörnyen rossz idő volt, fújt a szél, és nagyon hideg volt. Béreltünk ruhát és szörfdeszkát. Eléggé kétségek között voltam, biztosan meg fogok fagyni, mivel a ruhában a láb- és kézfejem szabadon volt. Jó nagy volt a szörfdeszka is, amikor elindultunk a víz felé alig bírtuk megtartani a szél miatt. Néha fordultunk egyet hirtelen, amikor belekapott a szél a deszkába, végül sikerült nagynehezen eljutni az óceánig. Kaptunk egy gyors oktatást, mit is kell csinálni. Egyszerűnek tűnt, ráfekszünk a deszkára, aztán a kezünkkel pedálozunk, amikor közeleg a hullám, és csak fel kell tolnunk magunkat amikor elkap a hullám, és gyorsan 2 lábra ugrani. Viszont élesben nagyon nehéz volt. Jött az első hullám, nagyon kapott rajtam, aztán megpróbáltam kitolni magam, de még a kezemet sem tudtam kinyújtani, sokkal nehezebb volt, mint ahogy azt elképzeltem, és csobb. Akkor eszméltem rá, hogy a víz sós. Fúj, nagyon furcsa érzés volt. Alapból bosszantó, amikor az ember orrába megy a víz, meg nyel belőle egy kicsit, de hogy sós is, hát az új volt. Ja, arról nem is beszélve, hogy egy idő után eléggé csípte is a szemem. Ettől függetlenül nagyon élveztem, meg Anne is, nevettünk egymáson egy-egy esetlen próbálkozás után. Néha azt hittem, hogy hú de nagy ez a hullám, milyen jó lesz amikor elkap, de csak egy kis hullámzást éreztem amikor odaért hozzám. Viszont amikor tényleg sikerült megtalálni a megfelelő hullámot, éreztem hogy egyszer csak a víz veszi át az irányítást, lökött egy nagyot a szörfdeszkán és már száguldottam is a part felé. Az volt a legjobb, hogy legalább 1 órán keresztül folyamatosan a vízben voltunk, és egyáltalán nem fáztunk. Ééés, sikerült feltérdeltem. Felejthetetlen élmény volt. Az első szánkózáshoz tudnám hasonlítani, hiszen amikor a hullámokon repültem úgy sikítottam, mint gyerekkoromban a Fóti hegyről lefelé szánkózva, aminek általában esés volt a vége, de ettől függetlenül fáradhatatlanul vittük újra a hegyre a szánkót. Így volt itt is. Fantasztikus volt. Amikor pedig kisétáltunk a partra láttunk egy partravetett halat. Hiányzott a feje, de így is nagy volt. Akkor jutott eszembe, hogy Atya ég, ilyen óriási halak voltak a közelben, vagy legalábbis a vízben valahol. Jujj.

Eztán megnéztük a Cliffs of Mohert. Láttam képeket, de nem gondoltam volna, hogy élőben ennyire félelmetes, és ennyire meredek. Sok történetet hallottunk, hányan lettek itt öngyilkosok. Anne egyszer úgy járt, amikor felbiciklizett egyik szabadnapján, hogy mire körbejárta a hegyet nem találta ott a biciklijét ahova tette. Megkérdezte a legközelebbi embereket, mire ők azt mondták, hogy azt hitték, hogy azért hagyta ott, mert épp arra készült hogy leugorjon. Kicsit furcsa logika, de legalább meglett.

Ma olyan izomlázam volt, hogy reggel alig bírtam felöltözni, úgy fájt minden porcikám. De megérte. Nem hittem volna, hogy valaha is fogok szörfözni (vagy legalábbis próbálkozni), úgyhogy szörfözés kipipálva, jöhet a következő kaland.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.